Banán, borítékban

      I hate you all.

      Ezt beleírtam a füzetembe.

      Hozzá egy antinukleáris békejelvény.

      Peace, love.

      Meg ezt is.

      A jóisten igazodjon ki rajtam.

      Bementem a postámért.

      A legnagyobb forgalmam nekem volt.

     Ma egy Minta érték nélkül típusú küldemény jött.

     Szürke, vastag boríték.

     Benne becsomagolva egy kis téliszalámi.

    Meg egy szétolvadt banán.

    Ezt rögtön az alagsorban a félhomályos délutánban befaltam, a könnyem is kicsordult, kinyaltam a borítékot.

     „Kedves Gabikánk, ne éhezzél! Butaságokra ne költs, de élelemre mindig! Erősödj!”

     Banánt küldtek – ritka csemege! – borítékban.

     A környékbeli vidéki gyerekek ellátmányával nem versenyezhettem, de nem éheztem.

     A helyi tejivó hidegkonyhai termékei – kaszinótojás, francia saláta, tormás tekercs – gyakorlatilag nekem készültek. Pesti huncutság. Vicces falatok.

     Egyszercsak azt mondta Sütő Csaba: „Lehet egy kis pénzt keresni, rakodással egy közeli telephelyen.”

      Hatalmas gerendák voltak az udvaron.

      „Bírni fogod?” – nézett rám a telepvezető.

      Kesztyűt nem adtak.

       Óvatosan.

       Nehogy odaszoruljon a kezem.

       Szálka.

       Elszántan és némán pakoltunk.

       Még az órámra se néztem.

     (Amerikai, Bulova, aranyozott számlappal, felhúzós.)

     „Jöhettek még a héten.”

      Ez volt a dicséret.

     És rögtön fizettek.

     „Ez beszámít majd a nyugdíjatokba is” – nézett a szemembe a főnök.

     A tizenöt évesek életbölcsességével hallgattam.

     Ilyen hát a fizikai munka.

     Magasabb fokozat, mint hetedik általános után a nyári szünetben két hetet a Népszínház utcai zár- és lakatboltban álldogálni, raktárba szaladgálni. Emlékeztem az iskolai dolgozatra, amiben beszámoltam élményeimről. A legjobb rész párbeszédes volt: „– Jónapot kívánok – mondta a vevő. –Jó napot kívánok – feleltem én. – Kérek egy huszonnyolc-harminchatos biztonsági kulcsot! – Kis türelmét, megnézem. (Elmentem a fiókos polcokhoz keresni. Nem volt.) – Sajnálom, kifogytunk ebből. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra.” Egyáltalán nem féltem a szóismétlésektől. Mindenképp ragaszkodtam a leíró tárgyilagos jelleghez, amivel – bár akkoriban még nem ismertem a kifejezést – úgy gondoltam az epikai hitelesség is garantált.

    Zsebre vágtuk a pénzt és lódultunk vissza a kollégiumba.

    A tanulóóra alatt a történelemkönyvem rejtekében elolvastam újra, meg újra Ditte levelét.

    Álnév volt, ezt ő találta ki, a Ditte, az ember lánya című könyvéből véve.

    „Tudom, furcsa lehet, hogy lány létemre én írok Neked levelet, de amikor megláttalak a suli folyosóján és a szép szomorú szemedbe néztem, úgy döntöttem, hogy nem bízom a véletlenre, hogy megismerkedjünk.”

     Egy fénykép is volt az üzenethez csatolva. Kontyba fogott hajú, kissé teltarcú lány.

     Hosszan írt még a könyvről, mint az életére nagy hatást gyakorolt műről.

     Töprengtem.

     Magányos voltam.

     Még elválni se volt kitől.

     A fotó viszont nem tetszett.

     A könyvhöz se kaptam kedvet, amiről áradozott.

    De borzasztóan egyedül voltam.

    Felajánlotta, hogy levelezzünk, és legyen a nevem Carlo.

    Persze a könyv másik főhősétől véve a nevet.

     A tanulópadomon lévő tankönyvekre bámultam.

    Biológia, kémia, földrajz, történelem, matematika, fizika.

    Eszembe jutott még a német, amit a választott francia helyett kellett elfogadnom, mivel rajtam kívül mást nem érdekelt.

    Meg az ének, meg a testnevelés.

    Még erősebbnek tűnt a rengeteg neonlámpa zúgása.

    Keszthelyi nevelőtanár körbejárt.

    Úgy éreztem, minden erőm elhagyott.

     

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/40437/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?