Sör és kifli

          Nincs több kézigránátom.

          Géppisztolyom üres.

          Olyan iszonyatos erőfeszítéssel futok, hogy a rohamsisak is leesik a fejemről. (Így jár, aki nem csatolja be.)

          Mögöttem a tank jön kitartóan.

          Nem lő, pedig lőhetne.

          El akar tiporni. Spórol a lőszerrel.

          És így gonoszabb.

          Övcsatomon megcsillan a sarló-kalapácsos jelvény.

          Az egész Nap mozi dermedten figyelte, mi lesz most.

          „Apa” – suttogtam a sötétben. (Apa nem volt ott, ügyeletes, csak pénzt adott a jegyre.)

         Ez jutott eszembe a kollégiumi tanulószobán. („Írj fogalmazást a Nagy Honvédő Háborúról!”)

         Végülis személyes élmény.

         Szergej, vagy, hogy hívták, az utolsó pillanatban beugrik egy lövészárokba és valahogy kinyírja a náci tankot. (Hurrá! Végül mindig az oroszok győznek.)

         Van még matematika házi feladat, biológia, földrajz, kémia. Meg irodalom.

        Meleg volt.  Csönd. Lámpazúgás.

        Keszthelyi tanár úr olvasgatott. Néha felállt, körbejárt, ellenőrzött.

        Jaj, az elbóbiskolóknak!

        Láttam, ahogy némán, ravaszul a csukott szemű elé támaszkodott.

        És várt.

        Kaján vigyorral.

        A többiek csöndben lestek.

        Az illető persze egy idő után legédesebb álmában is gyanút fogott.

        Kinyitotta szemét.

        Szemben vele – karnyújtásnyira – vigyorgó ördögfej.

        Hagymázas rémálom.

        Ébredés a pokolban.

        A tanulószobán végighullámzott a derültség.

        Semmi szolidaritás.

        Ő bukott le, nem én.

        Ugrott a délutáni kimenő.

        A legértékesebb idő.

        Kimenni a fák közé, suttyomban sört venni a kifli mellé.

       Milyen kevés kell a jóérzéshez.

       Miközben tanulni, tanulni, tanulni.

       Mit bányásznak az Urálban, ragozzuk el oroszul az autóbuszt, a másodfokú egyenlet megoldó képlete, Aranybulla, Mengyelejev táblázat…

       Bemelegítő futás.

       Most pedig egy mozdulattal felemeljük az iskola könyvtárat húsz centi magasra, tíz másodpercre…!

       Sikerülni fog.

       Több évszázad tanulóinak sikerült.

       „Összpontosíts!”

      (Elaludtam a padon az őszi délutánban a kollégium alatti kert fái közt.)

      Ekkor lépett mellém a harmadikos Nemes Tibi.

      Levelet hozott.

      Döbbenet.

      Egy osztálytársnőjétől.

      Egészen kicsire volt hajtogatva a papírlap.

     

      

 

       

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/40375/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?