Lábmosás, Pif

       Visszaszaladtam a vasszekrényhez.

       Mégiscsak kell a kis Pif poche, a képregény zsebkönyv.

       És a laposelemes zseblámpa. Hogy ne lássák, mindkettőt beletekertem egy vékony kis törülközőbe.

        A hálóteremben nagy zsivaj. Az emeletes vaságy lapos párnája alá csúsztattam a törülköző csomagot.

        Keszthelyi nevelőtanár lépett be. „Fiúk, futólépés fogat mosni! És aki még elfelejtette, lábat is mosni! Elég volt az oroszlánszagból!”

       Csattogtak a gumipapucsok, rohantak a fiúk.

       Keszthelyi kinyitotta a hálóterem ablakait. Odakünn sötétben álltak a fák. Olyan sűrű volt a lomb, mintha őrség lenne. Itt sápadt holdfény és kósza felhő át nem jut.

       „Ez mi?”

       Kérdezte mellettem egy vékony fiú a szappanom mellé tetté drapp rongyra nézve.

       „Mosdókesztyű.”

      Rögtön meg is mutattam, ahogy a vízcsap alá tartva bevizezem, majd a szappannal dörzsölöm, és a nyakamat mosom vele.

     „Igyekezni, igyekezni!” Toppant be Keszthelyi, akinek láthatóan erőssége volt a semmiből kinőni és folyamatosan sürgetni.

     Sötét, hatalmas kazán állt a zuhanyzónál. Egy nagyobb fiú elfutva mellette nagyot ráütött az oldalára, olyan hangja volt, mint egy üstdobnak.

     „Laci vagyok. Veszprémből.” A vékony fiú a homlokába lógó haját megrezzentette. „Benczik László Tivadar, ez a teljes nevem.”

      Észrevehette, hogy kicsit hosszabban nézem a homlokába lógó haját. Balkezével elhúzta. „Kisgyerekkoromban magamra rántottam a forróvizes lavórt és ezt a maradandó heget takarom vele.” Mintha meggyűrődött volna a homlokán a bőr és sötét rózsaszínre színeződött.

     „Mire vártok? Futás a hálóba!”

     El kell hoznom Pestről a kis tranzisztoros japán rádiót a fülhallgatóval.

     Egyelőre a takaró alá bújok lámpaoltás után és zseblámpával óvatosan világítva elalvás előtt nézegetem a Pif-et. A francia szótárt sem hoztam el, így csak találgathatom a szövegeket. Mindegy, a képek nagyon jók.

     „Na, szépen mindenki kidugja a lábát a takaró alól” – vezényelt Keszthelyi, - „szépen, empirikusan ellenőrzöm ki nem mosott lábat. A latin szakosok értik, ugye, de a többieknek sincs esélyük, ha mosatlan, büdös lábbal feküdtek a tiszta ágyba!”

     Körbejárt és végigszagolta a kidugott fiúlábakat.

     „Korányi, Keresztes, Jakabfi, Laczkovics, megbuktak! Futás ki a zuhanyzóba pótolni a pipere szintet! És persze nekik holnapra lőttek a kimenőnek!”

      A párna alatt megtapintottam a Pif zsebkönyvet. Jeux, gags, blagues. Van benne számozott pontokat összehúzó, meg kiszínezős játék is. Déchiffre ce rébus, pour savoir ce que dit Pif. (Mit mondhat Pif? Desifrírozni kell a rébuszt. Csak találgatok.)

     Tu, meg pár naptárlap január 1-től december 31-ig, egy dühös bácsi arc, sótartó, egy darab csont, két ló húzta szekér, a lovak fején: SA és TIK, a kocsis hasán EAN felirat.

      És ezt mondja a Pif a macska Hercule-nek, aki egy dézsában evez. Ez még szótárral is nehéz. (Trés difficile.)

      „Láttál már meztelen nőt?” Ezt súgta Laci a szomszéd emeleti vaságyról. És átnyújtott egy kis papírlapot.

      Villámgyorsan behúztam a takaró alá, hogy ne szűrődjön ki a zseblámpa fénye.

      Egy fekete-fehér újságból kivágott fotó volt.

     Egy teljesen csupasz nő feküdt a hátán, a padlón, maga fölött tartva egy csővázas széket, aminek az egyik lábát a szájához tartotta és kinyújtott nyelvvel nyalta.

      Dermedten néztem.

      Was für eine schmatzige maus. Ez volt a másik oldalán a felirat.

     Smaci?

     Ki ez a néni?

     Rám néz?

     „Erzsike néninek fekete szőrös a pinája.”

    Ezt harsogtam négyéves kisfiúként a négyes társbérlet közös konyhájában.

    Iduska tanított be.

    A cselédszoba lakója.

   Hogy heccelje özvegy Szabó Nándornét.

   Csitítottak, annál jobban mondtam.

    A tudatlanság gátlástalanságával.

    Érezve ösztönösen a felnőtt botrány zamatát, szagát.

   Magányos, csúnya, öreg nő.

   Nagynéném.

   (Akitől a kommunisták elvették saját tulajdonú lakását. De meghagyták egyik lakónak.)

   A cselédszoba humora.

  Kis hülyeként könnyű volt beidomítani egy szívtelen, ostoba tréfára.

  „Hé, te pesti gyerek!”

  Nem aludt a hálóterem.

  „Mit pusmogtok? Csináljátok a kabarét?”

  A nagyok – harmadikosok – lám, már meg is találtak.

 „Te pesti vagy” – erősködött tovább a sötétben egy hang, - „mondjál egy viccet!”

Mit mondjak.

 Semmi nem jutott eszembe.

„Várjatok! Hesz van?”

Fülelő csönd lett.

„Semmi. De azért te ott a másik ágyon, te menjél ki hesszelni!”

Laci, az égett homlokú lekászálódott engedelmesen.

  „Ha jön a tanár, halkan besziszegsz, hogy hessz! Érted? Nem hibázhatsz!”

A beállott csendben úgy éreztem mindenki rám vár.

Ha megnevettetem őket, akkor nem fognak bántani.

A kis Pif könyvecskét a zseblámpával óvatosan visszacsúsztattam a párnám alá.

Szerintem nem vették észre.

Hát így fogok itt élni.

De mi legyen a vicc?

 

 

 

  

     

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/40250/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?