Fehér föld halála

Nincs tovább.

Menni kell.

Jó.

Apa elindult.

Már az ajtóban.

Most akkor tényleg.

Indulás.

Tegnap még megmostam az arcomat szappannal.

Bőségesen bekentem, s hagytam rászáradni.

Azt képzeltem, hogy megváltoztattam az arcom.

Szünidő van.

Mindent lehet.

Bemenni maszkban.

Az iskolai ügyeletre.

Feszült az arcbőröm.

Ahogy rászáradt a vastag szappanréteg.

Arcizmom se rándult.

Azt képzeltem különleges pofázmányom lett.

13 éves vagyok.

Komoly katona.

Napóleon armadájában.

Felszerelésem hiányos.

Egy kis kard.

Egy pár forgópisztoly. (Amerikai!)

Háromszögletű kalap. (Ezt az egyik konyhai hokedli dísztakarójából fabrikáltam. Kék-zöld kockás filc, de mindegy.)

Az utcán senki se ismert fel.

Mentem maszkomban.

Rámszáradt szappanban.

Az iskola kapujában senki.

Hűvös csönd.

Szünidő.

Ügyelet.

Már az első emeleten járok.

Mint kísértet.

Túl a kitömött állatok szertárán.

„Neked leégett az arcod?!”

Sikoltott fel Lázár Ica.

A picur.

Micsoda szégyen.

A vécében a csapnál.

Mostam, mostam.

Szemem kicsípve.

Egy kitömött bagoly nézett.

Üvegszeme áthatott.

Úgyis vége.

Itt már mindennek.

Pá, eddigi élet!

A vonat benn áll.

Fújtat.

Apa málnaszörpöt vesz.

Hideg, gyöngyöző.

Egy bőröndöm van.

Egy aktatáska.

Apa sötét öltönyben.

Mint mindig.

Kísér engem.

A száműzetésbe.

Jó lesz.

Ott nekem.

Tiszta hely.

Kollégium.

A volt püspöki palotában.

És a suli.

Kisfaludy Sándor Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola.

A vonat fülkéjében.

Síri csend.

Ketten vagyunk.

Apa, fia.

Mit mondhatnánk.

Kis kép.

Zrínyi és Frangepán.

A siralomházban.

Készölődés.

A hősi halálra.

Még el sem indultunk.

Már izzadt, koszos vagyok.

Korom tapad.

A vonat szaga.

Minden egyszerű.

És érthetetlen.

Vidéken nem jutok majd fontos újságomhoz.

Vaillant, le journal de Pif.

Hetente vettem.

A Blaha aluljáróban.

Kerül, amibe kerül.

Mindennél fontosabb.

Teddy Ted.

Yves, le loup.

Placid et Muzo.

Nanar, Jujube et Piette.

Arthur, la fantome justicier.

Gai-Luron.

Je ne comprends pas.

C’est terrible.

Comment fuir ici?

Apa gyakoroltat.

„Budapest x gőzős. Ennek mássalhangzóit nem ejtjük a szó végén.”

Elhoztam az Utolsó mohikánt.

Cooper öt könyvéből.

Más fegyverem nincs.

Kardot, Coltot nem lehet.

Békések a szándékaim.

Tanulni fogok.

Koncentráltan.

Elég a szétszórtságból.

Mária néni megmondta.

Jófejű gyerek.

Csak nem kitartó.

Szétszórt.

Na, ennek a kollégiumban vége lesz.

Bár többen lesznek minden helyiségben, mint az otthoni négyes társbérletben, de minden a tanulásról szól majd.

Csabrendek, Ukk, Gógánfa, Lesencetomaj.

Mint megannyi indián.

Környékbeli települések.

Onnan valók lesznek.

Az iskolatársak.

Mint minden.

(Hol vagyunk? Mikor kell átszállni?)

Csináljunk fényképeket.

Apa a vonatablakban.

Komolyan néz.

Kezében aktatáska.

Ez lesz majd az iskolában.

Leveszi szemüvegét.

Mekkora legyen a blende?

6x9-es síkfilm.

Vigyázz, ne mozduljon be!

(„Majd beadom Sík úrhoz előhívatni holnap.”)

Késő délutánra érkezünk meg.

Még tűz a nap.

Porfelhő száll, ahogy sarkantyús csizmáinkkal leszállunk a füstös, ziháló vonatról.

Apám duplacsövű ismétlő Winchester puskával a kezében hunyorogva néz szemébe húzott fekete kalapja karimája alól.

Szája sarkában vékony Caballero szivar. A nagy bőr táskát, amiben az aranyrudak lapulnak, ledobja az állomás ledöngölt földjére.

Egy fekete madár vijjogva röppen el az égen.

Egy kétlovas batár áll nem messze a sínektől.

„La diligence haine” – ez van ráírva az oldalára.

A kocsis – borostás, kövérkés, nyakában koszos piros kendőt viselő – kiköp a vonat felé.

Apám ránéz, biccent.

Füttyszó.

A vonat fújtatva eldöcög.

Folyik rólam a víz.

Önkéntelenül övemhez kapok, de a pisztolytáskám üres.

Jó mexikói hevederem, ami kétszázötven töltényt tart szintén Pesten maradt.

Az úttörőtáborban faragott indián fakésem (amit anyukám a Népművészek Háziipari ktsz-ben gyönyörű szépen kipolitúrozott) szintén a Népszínház utcai rezervátumban maradt.

Szomjas vagyok, de nem mondom.

(„Tűrni és szenvedni római erény” – tanította apám.)

Indián vagyok.

Sziú, vagy delavár. Vagy mohawk.

Bizonytalan vagyok, mert a Baross utcai szülészeten az ötvenes években az indiánoknak bujkálni kellett, a papírok nem megbízhatóak.

Kisgyerekként egyszer megjelentem valódi mivoltomban a félemeleti gangon.

Szarvasbőr lábszárvédőben, rojtos kabátban, harci kifestéssel arcomon, kezemben erős íjammal, amivel Tomboló Vihart, a síksági bölények főnökét is leterítettem.

Sajnos ugyanekkor kilépett az őseink ártatlan vérével megszentelt folyosóra Martonné is, és a kilencgyerekes proletárasszony hangos hahotával fogadta látványomat.

(„Mi az Gabikám, a kis fütykösödnél nem jutott már anyag a nadrágodhoz?! Bruhahaha!”)

A tudatlan némber persze honnan is tudta volna, hogy mi indiánok nem nadrágot hordunk, hanem lábszárvédőt. És ágyékkötőt.

Valószínűleg nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy Martonné a Pif nevű tudományos szaklapnak sem volt olvasója, ahonnan alapműveltséget szerezhetett volna indiánügyekben.

A püspöki palotánál megállt a batár. Rodrigo, a kocsis a gyeplőt a kapu melletti vaskampóra hajította. A szemközti hatalmas nyárfák kertjében magasodó barokk templomba épp ekkor két fehér fityulás apáca igyekezett fürge léptekkel. A téren túl fehéren izzó kis házak sorakoztak, mint megannyi villogó szemű, néma őrszem.

Apám elővette sötétbarna bivalybőr erszényét és egy ezüst féldollárost dobott a kocsisnak, aki csak a bajsza alatt morgott valamit, amiből csak a „gringó” szót értettem.

A hűvös falak között mosószer- és ételszag elegye terjengett.

Néma riadalommal lépkedtem engedelmesen apám után, aki Caballero szivarját (nem volt meggyújtva) visszatette ezüst dóznijába. (A kecses dobozkán kacskaringós rajzolatú ábra mutatta Fehér Föld hunkpapa főnök hősi halálának pillanatát, amikor nyíllal átlőtt szívvel is népét mentette önfeláldozóan az ellenséges golyózáporban. Ezt a gyönyörűen kidolgozott trafikárut bús téli estéken számos alkalommal nézte hosszasan merengve a félemelet 8. alatti társbérlet szélső ablakának mélyedésébe bújva, miközben künn a jeges orkán tépte-rázta a Fősped-Főtefu rozsdás cégérét a Kicsi eszpresszó menedékével szemben…)

„Jónapot kívánok, igazgató elvtárs!” – köszönt apám kellemes bariton hangján az irodájából kilépő mokány, bajszos, szürke öltönyös, szigorúan néző férfinak. Kezet fogtak, s bementek az irodába. („A fiatalember várjon kint.”)

Életem leghosszabb várakozásába kezdtem, csak akkor még ezt nem tudtam felfogni.

 

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/40096/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?