A mongúz nem dohányzik

         

 

 

      Még visszamegyek kicsit. Erre gondoltam és megfordultam a sarkon. Olyan igazi elveszett nézelődőként próbáltam mindent megnézni útközben. Meg-megálltam, előkaptam zsebnoteszem, tollam, lemásoltam egy feliratot, reklámszöveget, volt, amit lefényképeztem.

       Néztem magam elé, a járdára is.

       Egyszer csak megláttam egy gombot. A gombok valahogy mindig érdekesek nekem. Mindegyiknek története van, olykor gombfocicsapatba is alkalmasak. (Apámnak a második világháború után pár hónapig volt egy rövidáru boltja, onnan is maradt egy bőröndnyi gomb, ezeket sokat fogtam a kezembe, nézegettem, képzeltem hozzájuk kabátokat, embereket. Rengeteg hiábavaló időt töltöttem gombok rendezgetésével, életemben annyit nem másztam asztal alá, mint elgurult gombok után. És soha egy gombot sem adtam el, csak elajándékoztam. Például festett porcelán gombokat, amik madarat, vagy angyalarcot mintáztak.)

       Ez a darab oldalt volt, csikk társaságában, nem annyira riasztó koszban. Szégyenszemre lehajoltam érte és felkaptam.

       Egy gomb.

       Nem különleges, de mégis valahogy rokon vonásokkal, barnán, hétköznapian.

       Olyan virtuóz voltam, hogy meg sem álltam, röptömben csíptem fel, szép ívet rajzolva a levegőben a mozdulattal. Azt képzeltem, hogy olyan gyors voltam, nem is láthatta senki mit kaparászok az út porában. Mint egy mongúz, akit csak lassított természetfilmen lehet tetten érni, amint a kobra halálos marását megelőzve elkapja annak nyakát. Így reméltem legyőzni a restelkedő szegénység érzetét magamban.

       Már a következő lépésnél olyan távol voltam lélekben – markomban a zsákmány! – mintha mindez már nagyon régen történt volna.

       Ekkor szólalt meg mellettem egy nő.

       Annyira zavarba jöttem, hogy nem is értettem mit mond.

      De a mozdulata egyértelmű volt.

      Egy cigarettásdobozt tartott felém.

      Nyilván azt hitte, hogy egy csikket kaptam fel. s nikotinfüggő sorstársként akart segíteni, vegyek a dobozból többet.

     Valamit hebegtem, hogy, köszönöm, de csak egy szálat.

     Nem tudom miért éreztem úgy, hogy nem háríthatom el az együttérző támogatást.

     Pillanatok alatt gazdagabb lettem egy gombbal és egy szál cigarettával.

    Teljesen fölöslegesen.

     Egy hirtelen mozdulattal – tényleg nem gondoltam át! – belekeveredtem egy ostoba pozitúrába. zsebemben egy vadidegen gomb, ujjaim közt egy cigi. A gomb még csak hagyján, de mint soha nem dohányzó, tényleg gond lett, hová tegyem a könnyelműen elfogadott ajándékot.

     El is dobhattam volna suttyomban, de ezt bántónak éreztem volna akkor is, ha a nő persze ezt már nem látná. Oda kéne passzolni valakinek, de addig se tehetem zsebre, mert ketté törik.

     Jó, nem olyan fontos ez, valahogy beügyeskedtem a hátizsákom egyik gyógyszeres tokjába – épp befért – s haza is hoztam végül a messzeségből.

     A fölösleges és a szükséges tárgyak folytatólagos mérkőzésén az előbbiek megint szereztek két pontot.

      

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/35967/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?