Sándor György

     Tizenegy centiméter széles, tizenöt és fél magas, tizennyolc milliméter vastag könyv. Kipróbáltam: angol tweed zakó, pilóta dzseki, átmeneti kabát zsebébe egyaránt passzol. (Nekem nincsenek ilyen ruhadarabjaim, úgyhogy külön nehezített feladat volt a más zsebébe süllyeszteni. Majd a kísérlet pártatlanságát szavatolandó, vissza is venni diszkréten.) Mindenesetre térbeli paraméterei, külleme alapján útra való. Ellenőriztem, beletettem egy magyar tízezer forintos és egy angol húszfontos bankjegyet is. Konklúzió: a könyv pénzváltásra alkalmatlan. Viszont ellenáll a korrupciónak és a paraszolvenciának: még a visszajáró aprót se tartotta meg magának. Egy szárnyat láthatunk rajta, amiből épp kihullik egy toll. Ettől lehetne egy ornitológiai zsebkötet is, egy hajdani Tollasbál almanachja, de a felirat rajta mást ígér. Marokra fogva kemény tárgy, kicsit megkocogtattam vele a fejem – tud fájdalmat okozni.

     Kivezetés a szépirodalomból.

     Már a cím provokatív. Feltételezi, hogy olvasója bent van. Valami műveltséget, olvasottságot jelentő elegáns helyen, ahol a beszélgetés kifinomult, a társaság választékos, a kávé egy vagyonba kerül és pocsék. Ahol hasonszőrűek rezonálnak az egyezményes kánonra, ami az elitista irodalom birodalma. Ahová kívülállóként fájdalmasan vonzó befelé ácsingózni. (Mint egy illúzióba.) És ahonnan kéjes szégyen kivezetődni. És dicsőségesen didergő megtisztulás. (Vagy annak illúziója.)

    Köszi, Gyuri.

    Ilyen hetyke – vagy inkább francia szóval: „nonchalance” - kötettel kihívás világgá menni. Az egész „sándorgyuriságot” híven adja, hozza, viszi ez az úti pakk. Lehet „rendesen” is olvasni, mint egy igazi könyvet, elejétől a végéig. De sokkalta inkább adja magát úgy, hogy esetlegesen lapozzuk, csapjuk fel. Ide-oda. Csapongva. (Mint a verseket.)

    Döbbenet.

    Ami elsőre és sokadszorra feltűnik, milyen pazarlóan bánik a csönddel. A két megszólalás közötti semmivel. Ebben a pódiumi énjére hajaz. (Kihagyhatatlan szójáték.)  Elkezd felépíteni egy mondattal egy jól ismert világot.

    Szün.

    Aztán az egészet átfordítja – erre? – nem, amarra!  – hogy higgyük el, a groteszk világlátás sokkal inkább sajátunk, mint hittük volna.

   „Mer’ a hülyeség, ha nem is xilofonozik, foszforeszkál!”

   Nem ritka, hogy egy oldalon mindössze egy mondat áll. Csak helyeselni tudom ezt a papír pazarlást. Kell a tér, az üres tér, hogy kizengjen a szó, dobbanjon körötte a fehér felület, fodrozódjon, örvénylően lüktessen a semmi, amibe belemerengi a mondat nyomán képzeteit, gondolatait (vagy annak hiányait) az olvasó. (Amint Sándor György épp kivezeti a szépirodalomból – ne feledjük!)

   Nyugodjunk meg, zseniális kókler járatja velünk a bolondját. Tomboló tempóban sűríti fékevesztett ötleteit, leleteit – „Mosókonyhában kinyitott ejtőernyő? Süket zenész Beethovent játszik piros és zöld billentyűkön?” – kapkodhatjuk fejünk, szürrealista, dadaista lelemények pasziánsza hullámzik.     

   Minden klasszikus bohóc eredendően szomorú. Sándor György, miközben totálisan belakja és belakatja velünk ezernyi szikrázással, színnel játszó móka univerzumát, a háttérből fel-felerősíti a Kosztolányi anyakönyvezte bús férfi panaszainak d-moll hegedűszólóját. (A legszomorúbb, legbölcsebb hangnem.)

    Igen, fáj. (Vagy, ahogy a költő mondja: Nagyon fáj.) Másik költővel folytatva: a puszta létige szomorúsága.

    Erre a poétikai tizenkilencre húz lapot Sándor György.

   Virtuóz zsonglőr, aki példásan veti a kecskebukát, bravúrosan csillogtatja ősi cirkuszi kellékeit, s azt hencegi álságosan, hogy ő egy buta Auguszt (nem a cukrász, hanem a Fellini féle clown!), aki „műveletlen együgyű”.

     Sándor György olvasottsága, irodalmi irányultsága meglehetősen pontosan bemérhető könyvein, előadó estjei (mégha netán délelőtt lenne is) nyomán. Egyszerre ravasz szerkesztő, aki tudatlannak mímeli magát, és egyszerre – tényleg! – egy ámuló kisfiú, akinek az a trükkje, hogy tényleg elképed.

  „ÉLET! ÉLET! SZÁZ ÉLET! MÁRCIUS!…”

  Csupa nagybetű, csupa felkiáltójel. Csupa élet. Hangosan, hogy a ruhatártól a súgólyukig mindenki hallja. Ez Sándor György frekvenciája. Olyan zajos, mint kiránduláson egy egész kisiskolás osztály, akiket gyárlátogatás helyett véletlenül egy eszpresszóba vittek, s ott mindenki annyi sütit ehet ingyen, amennyit csak akar. 

És lecke sincsen. Soha többet.

    Ha nem is ezt mondja épp – írja könyvében -, ezt a fékevesztett szünidei tombolást, ezt sugallja Sándor György.

    Kapkod, mohón falja a lélek édességeit – mint a bukott tanuló Karinthy Tanár úr, kérem-jének tragikus hőse – „igen, kérek még Pilinszkyből! Duplán! Meg Adyt is, tizenöt… nem! Inkább húsz dekát! És József Attilát is, az összeset!” 

     „Ott a gyerek felmondja a logikát! (Ne bámészkodj, szaladgálj kicsit…!)”

     A könyv jó.

     Kivihető a szobából.

     Bevihető az életbe.

     Sőt. Oda csak igazán.  Ki a frontra. Az orvosi rendelő várójába. A hivatalnak packázásai közé. Utált szerető mellé. (Fölé.) Gőgös ember dölyfe ellen. A kor gúny csapásait kivédeni.

     Jumurdzsák, a félszemű félelmetes janicsár Az egri csillagokban az egri vár tervrajzát hordta mágikusan védő amulettként a köntöse bélésébe varrva. Megfontolandó, hogy milyen tervrajzzal kísérletezzünk napjainkban. Milyen spirituális erődítménnyel. Abban a korban, amikor a botrány banalitásával tüntet.  A gonosz pokoltánca a show biznisz produkciója.

       A kötet egyébként a harsány szalagcímekkel, a bulvár zsurnalizmus pár mondatos beharangozóinak stílusával is dolgozik. Építve arra az újkori médiafogyasztási szokásra, hogy csak ugrunk egyik villanásnyi hírről a másikra.A hajcsatomat Noé bárkájában felejtettem… A stockholmi Kék Mariska úton saját hatáskörömön belül van migrénem... Én meg azt álmodtam, hogy böngésztem az antikváriumban és Csokonai rám tüsszentett.”

     Csupa sűrítmény, s példa arra, hogy a már tovább fokozhatatlan groteszk miként válhat lírai jelenetté.  Noé bárkája, mint az egész emberiség egyik őstörténeti toposza, kozmikus léptékű fogalma egy csekély ötszavas mondatban egy intim személyiségű mikro motívummal (hajcsat) kerül kontextusba, s ami a leggyönyörűbb, hogy abszurditásával együtt a legtökéletesebb epikai hitelesség illúziójával.

      Patakzóan sorjáznak Sándor György könyvében ezek a talányos fénytöréssel áradó apró méretű remekművek. Pasziánszokat varázsol, kapkodjuk fejünket, ismerős a hang, ismerős a kéz – és ismerős a csend – szün! - amikor a szerző tekintetét véljük a könyv lapjain túlról, áthatóan figyelni.

      Párhuzamosan hat azzal, hogy miközben jótékonyan kifejti szómágiáját, elandalít, hogy nincs más dolgunk, mint kényeztetődni, míg előadja saját és máshonnan adoptált szellemi kincseit. Ám nincsen renyhe, tétlen orgazda néző-olvasó! Apportként mindenki hozza saját világképét, értékrendjét, filozófiáját (kinek mit csomagoltak otthon!), s mint egy rizikós biztosítási ügyletnél, valamennyi önrészt is vállal. (Hacsak nem nagyon buta, de akkor is mindenképp jól jár. Nevet együtt a többiekkel.)

      Van a Kivezetés a szépirodalomból kötetben olyan is, hogy egyes szövegrészek kézírással megismétlődnek nem kevés oldalon. Először azt hittem ezeket a szerző direkte az én példányomba, külön, kifejezetten csak nekem, személyre szólóan utólag írta be.

     Aztán rájöttem, hogy nem.

     Aztán rájöttem, hogy de mégis.

     Nekem írta be.

     De a többieknek is.

     Hogy senki se szomorkodjon.

     Annyira meghatott, hogy ennyire figyel rám, hogy cserébe én meg a többiek helyett éreztem hálát.

     Ebbe annyira belelovaltam magam, hogy szerintem – ha nem fáradna el a keze – minden egyes olvasónak külön-külön személyesen – levél formájában – megírná ezt a könyvet. És mivel így még személyesebb lenne, minden könyv egy kicsit más lenne. Például már a megszólításban. „Kedves Mihály bátyám! Kedves Pista öcsém! Drága jó Márta néni!” Satöbbi. Igaz, akkor ez lehet, hogy már nem is könyv lenne, hanem Sándor György levelezése a szépirodalomból való kivezetés mentén. (Által.)

     Ebből is látszik, kínálkozik esély arra, hogy „sándorgyuriul” kezdjünk megszólalni. Megtanulva tőle valamelyik poénját, vagy éppen hatása alá kerülvén stílusában. („Legyetek jók, álmodjatok kékeket, és ne gondoljatok a fehér elefántra!”)

     Olcsó vászonkötésű mókás rémtetteknek aposztrofálja könyvét.  A középkorban valószínűleg máglyán végezte volna. Hiszen az ábrázolatok köré mindenhová festettek valamit. Horror vacui. Az üres tértől való iszony. És ahol nincs Isten teremtménye, abba az ürességbe özönlenek a démonok. („A Nagy Októberi Szocialista Császármetszés.”)

     A Kivezetés a szépirodalomból voltaképp nyitva hagy egy kimondatlan kérdést. Hová kerülünk, kívül kerülvén? Választ többet is kapunk, mint a sznob, aki műveltséget mímelve suttyomban megpróbál fölnőni saját látszataihoz. („Te vagy a t é n y az éjszakába’”)

     Nem tudom milyen hangot hall a könyv olvasása közben, aki nem volt Sándor György előadásán soha. (Mert aki volt, annak ott a szerző orgánuma, hanglejtése, ahogy ütemet, mértéket, mélységet, magasságot, fényt, színt, többszólamúságot ad szövegeinek.)  Feltételezem, hogy aki csupán olvasóként találkozik Sándor György könyvével, az is kihallja zeneiségét, polifonikus leleményeit. („Édesapám zsebóra volt Nápolyban… a szeretet kárminkoporsó.”) Egy tág asszociációs udvarban a felmagasztalt elmúlás, a halál klasszicizálása, s kissé lejjebb : „ – Pszt! Felmondják ezt az olcsó lakást! / Közben hallom, hogy a papagáj nyikorog” - a profán élet kontradikciójával ad pittoreszk tájképet, ahol a zsebóra és a koporsó vérségi rokonként – hasonlóan barokkos burjánzással emészti a végtelenbe hanyatló időt.

    Sándor György – majdnem azt írtam lírája – örökös poénra hegyezettségében mindig ott téblábol az ember ősi félelmeinek előszobájában. Olyan erővel szikráztatja fel az egymás ellentmondásaiba ugrasztott képeket, – („Egyik szemében petróleum pislákolt, a másikban csillag ragyogott. Elérhetetlen ezüst félrubeles világított a hold helyett.”) – mintha minden pillanatban a megváltásért küzdene. E szellemben rakott pasziánszának csak eleje van. Nem fogy ki a fordulatokból, meglepetésekből. Mint egy tibeti mandalaépítő, aki egész életében színes kis homokképek kirakásával múlatja az időt, látogatói örömére. Közben bőven elég, ha e meditációs objektumokról – kvázi imákról - csupán a Jóisten tud. Meg a többiek, akik jegyet, könyvet vettek, - vagy a szerzőt követve – egyszerűen csak belógtak.

                                                                                                        

  

 

  

    

  

     

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/34170/pics/lead_800x600.jpeg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?