Csiszár Jenő

                                     

 

      1989 őszén felhívott egy fiatalember az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében, ahol akkoriban riporterként dolgoztam. Lelkesen újságolta, hogy lemezlovasként tevékenykedik egy belvárosi szórakozóhelyen, de szeretné felhívni figyelmem, hogy nem egyszerűen csak leadja az aktuális slágereket, de műsort készít, s ajánlja, hogy hallgassam meg, ez több mint szórakoztatás.

      Nem volt ritka az ilyen jelentkezés, akkoriban nem volt még internet, mobiltelefon, az újság kommunikációja leginkább papíralapú volt, borítékban, bélyeggel postázott levél. És persze a szerkesztőségi telefon.

       Volt valami magával ragadó a fiatalember lendületes beszédében, valahogy úgy éreztem érdemes megkockáztatni egy személyes találkozást. A sok negatív tapasztalat ellenére.

        A megbeszélt időpontban nem jött be. Gondoltam, ez ennyi volt. Talán megszeppent. Magamból indultam ki.

        De pár nappal később váratlanul megjelent. (Ebben is magamra emlékeztetett.)

         Szabadkozott, amit elhárítottam. (Én, a folyton elkéső, örökké kusza zűrzavarokkal viaskodó hogyan is szigorúskodhatnék?) Engesztelésül hozott egy palack jóféle italt is, hozzáfűzve: „ez az a sértés, ami le kell nyelni.”

         Rögtön megkedveltem, de nem az exkuzálás tárgyiasulása, hanem hetykesége, humora miatt. Olyan volt, amilyen én csak szerettem volna lenni, de nem tudtam ilyen merészen pástra lépni.

          Valamit írtam a lapba, ezt most cirka kétszáz évvel később nem találtam meg sárgult, szakadozott fecni hagyatékomban. Aztán ahogyan kell, meg is feledkeztem róla.

           A tehetséges fiatalember azonban kitartóan ment saját útján, s eredendő kiváló képességeit kibontva, fejlesztve egyre közismertebb lett. Televíziós és rádiós műsorvezető, show-man, aki nem egyszerűen közvetít, de beszélgetéseivel – amikben mindig kongruens szereplő! – nem csak önmagát adja, hanem mindenkori partnereit is érdekfeszítően hozza helyzetbe.

           Eljött az a nap is, hogy egyik beszélgetős portréműsorába engem is meghívott.

            Már az előkészületekkel meglepett. Nem blattolta, rögtönözte le az egyórás, kvázi élőadást. (Felvették, de nem vágták.) Napokkal korábban értem jött egy hófehér Jaguárral (ha nem is az volt, én úgy emlékszem rá), nagyvonalúan meghívott egy elegáns kávézóba, s hosszasan elbeszélgetett velem, rólam. Ámultam mennyi mindent utánam olvasott, egy szabvány, rutin kérdése nem volt. Azt láttam rajta, hogy amit kérdez, arra valóban kíváncsi. (Ó, de sok ellenpéldát átéltem pályafutásom során.) Kicsit aggódtam is, hogy majd a televíziós felvételre elvész ez a friss lendület, hiszen már mindent tud. (Nem veszett el.)

            A beszélgetés után egy ajándék – gyönyörű itáliai darab! – teásbögrét adott minden riportalanyának emlékül, szabadkozva, hogy ez nem pótolja a tisztes honoráriumot. (Született úriember, aki tudja, milyen a média világa…)

            Amikor Mészáros Sándor, „a Sunyó” szerkesztő úr felkért, hogy írjak a Rejtő Jenő után újraindított Nagykörút című lapba, sikerült elcsípnem az akkor még régi, megkopott pompájában működő New York Kávéházból épp kilépő, addigra már igen népszerű és sikeres rádiós-tévés fiatalembert. (Valahogy nehezen tud kinőni az óta is ebből a korosztályi besorolásból, ez afféle születési adottság… De azért várjunk még. Egy nap talán középkorúvá válik.)

       Igazi bulvár riport lett ebből a találkozásból. (Ezt megtaláltam egy természetesen sárguló újságlapon.)

       Mint egy csónakját vesztett gondolás! Így lépett a színre. Rámenősen kikérdeztem, visszaélve az addigra elért bizalmassági szinttel. Beszámolt róla, hogy elég rossz állapotban van hónapok óta, szerelmi csalódás az oka. Nocsak. Magas, jóképű, jó kiállású, népszerű, társaságok élénk vezéregyénisége. Nemcsak jókedvű, de maga körül is képes ilyenné formálni a hangulatot. Hogy lehet ebben az állapotban?

       Nem akartam Krúdy okos tanácsaival előhozakodni, az érzékeny ember sebezhető. És ő érzékeny a naturbursch jelmezében, a vígjáték csetlő-botló virtuózának maszkja alatt.

        Most újraolvasva röstellem is, hogy úgy kivallattam az amúgy igényes körúti lap nyilvánosságába. (De hát – mondom profi pozőrként – nekünk a színpad szent, amíg élünk játszunk.)

        „Szerelmes szoktam lenni” - vallotta, - „és abból következik, hogy az mindig egy személyt jelent.” Muszáj volt próbára tennem ezt a hűségnyilatkozatot. „S ha elindulnánk itt a Nagykörúton egy kicsit csajozni?” (Zárójelben jegyzem meg, még én is fiatal voltam, azon kívül mindent az újságért tettem.)

         Erre ezt felelte: „Az én életemből hiányzik az a fajta közeledési mód, amit a köznyelv leszólításnak nevez. Egyik oka bizonyára a mulyaságom.” (Itt, e mondatnál hitetlenkedve ciccegtem. De ő folytatta.) „A másik oka meg az, hogy én eddigi életemben összesen két, vagy három olyan nővel találkoztam, akinek a lénye átszakította a gátlásaimat, s odamentem hozzájuk.”

         Fotóriporter kolléganőm bársonyos pillantásától merészséget gyűjtve hozzáfűzte: „Olyat el tudok képzelni, hogy azt mondom valakinek, kisasszony, ne haragudjon, nem kenyerem az udvarlás, félre ne értsen, de egyszerűen… Egyszerűen csoda, amit én most látok. Vagyis önt.” (Kolléganőm pirult és mosolygott. És elfelejtett fényképezni.)

         „Ehhez viszont tényleg csoda kell. A szépség nem egyszerűen jó alak, harmonikus arc, hanem mindig valami megfejthetetlen titok, amit talán az közvetít, ahogy megy, a mozgásában ott dereng valami lenyűgöző, a beszéde, a hallgatása, a pillantása…”

           No, lám. A hajdani „osztály bohóca”, aki beszabadult anno az iskolarádióba, hogy produkálja magát, s nem nyugodott, míg a tanári kart meg nem őrjítette. Mellesleg pedig elérte, hogy az értők nem csupán elfogadták, de meg is szerették.

           Jött aztán a televíziós politikai show, ahol egy ideig ő volt a műsorvezető. Csetlő-botló igyekezetében ő volt az igazán jó arc, a romlatlan naiv. A „haverunk”, aki valahogy bekeveredett a stúdióba, s bár abszurdum az egész, megpróbálja „tartani a frontot.” (Egyszer összefutottunk ott két felvétel között, szabadkozni kezdett a maga kedves módján, de biztattam, „bohémek vagyunk”, ez védettséget ad. Talán inkább magamat nyugtattam.)

          Tudom, hogy pályája kezdetén volt benne drukk, hogy megfeleljen e jobb sorsra érdemes szakmában. Folyamatosan tanult, képezte magát. (Sokkal többet dolgozott tudásán, csiszolta képességeit, mint az köztudott. )

        És egyre jobb lett. Nem voltam hűséges nézője, hallgatója. De az esetleges mintavételek mind azt erősítették, hogy ő mesteri színvonalon dolgozik, szerepel, még ha a produkció erősen bírálható is.

         Nem emlékszem arra, hogy annyira egyértelmű örömmel fogadtam volna bárkinek a kinevezését, mint nemrégiben az övét, a milánói konzuli tisztséget. Az irigység, a rosszindulat – mondhatni természetesen – kikezdte őt is. Miután értékrendemben kiemelt helyen tartom számon, becsülöm, ezért személyesen is bánt méltatlan támadása.

         Ezért írtam rólad most megint, Csiszár Jenő.

         

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/33684/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?