Sapka a sírba

             

 

          „Nehéz a boldogságtól búcsút venni!” A férfi kétlépésnyire énekelt bele a fiú hátába az esti körúton.

          Nem tévedett, ezt neki címezték.

          Na de most mi van?

          Nem gyorsított, nem lassított.

          Oldalt sandított a kirakat tükrébe. Ott megy ő, kockás nadrágban, piros cipőben, csapzottan, mögötte egy kis termetű idősebb férfi lohol.

          Aha. Ez afféle bácsi.

          A piros cipő tetszhetett meg neki, villant be a felismerés.

          „Ha majd a másik, kevésbé jó lesz” – dudorászta kitartóan tovább, mögötte az ismeretlen.

           Nem reagált.

           Végülis mi történhet?

           Valahogy épp senki se volt köröttük az amúgy forgalmas helyen.

           De mindjárt hazaér.

           És már a házuk kapujánál állt, hogy nyissa a kulcsával.

            A férfi ekkor hozzálépett.

            „Tudja, én külföldön élek, ott nincs probléma, ha akár az utcán barátkoznak, és szívesen meghívnám egy italra, csak beszélgetnénk, ennyi az egész, higgye el, mindkettőnknek jólesne” – mondta egy szuszra puhán, kedveskedő hangon a férfi.

            Most már ránézett.

             Nála alacsonyabb, erősen beillatosított, világos zakós ember nézett rá, kissé oldalt biccentett fejjel, félmosollyal.

             („Ez nem fog erőszakoskodni” – futott át a fiúban a megnyugtató gondolat, de azért próbált arra is felkészülni, ha esetleg tévedne.)

            „Inkább nem” – felelte udvariasan, kissé száraz szájjal.

            Tekintetét egy kicsit rajta felejtette a férfi nyakkendőtűjén, egy ezüstfényű, recés pici madarat stilizáló díszen.  Talán e félpillanatnyi bámulásért a férfi még nem adta fel. Halkan, szinte befelé fütyörészte tovább az elkezdett sláger dallamát, míg ő bajlódott a kapukulccsal.

              A fiú érezte magában a feszültséget és kicsit ügyetlenkedett a zárral, mire a másik még próbálkozott: „Biztosan?”

              Döngve zárult a kapu.

            Anyja még a konyhában tett-vett, ő is tudta, hogy leginkább csak azért, hogy legyen ürügye a késői órán ébre várni rá.

             A fiú persze nem mondta el az alkalmi kísérő ajánlkozását.

             Minek izgassa.

             Arról is hallgatott, hogy aznap kilépett munkahelyéről.

             És arról se számolt be, hogy az ügyintéző hidegen közölte, ne számítson rá, hogy az esetleges új munkahelyén is felveheti a temetési segélyt.

              „Nem akarsz enni valamit? Van resztelt máj krumplival, kovászos uborkával, meg vettem neked sört is, barnát, amelyiket úgy szereted” – kínálgatta anyja.

              Sokkal ingerültebben utasította el, mint a kapualjban felajánlkozó idegen férfit.

              Erre az igazságtalanságra nyomban ráeszmélt, és ettől még idegesebb lett.

              Felkapta az előszobában a nagy barna papírzacskót, és a szobájába vonult vele.

              Miközben ágyára rakosgatta a csomag tartalmát, hallotta, hogy odaát a másik szobában anyja még csöndesen rádiózik.

              Egy kis fehér sapka.

              Fehér ing, bőszárú, szintén fehér alsónadrág.

              És egy pár – szintén fehér – zokni.

              Tehát ezekbe fogják átöltöztetni.

              Fülelt saját szívverésére.

             „Legfeljebb rád emlékezem” – kúszott zilált gondolatai közé töredékesen a neki szólt szerenád folytatása.

             Ő most ott fekszik, néhány kerülettel odébb, egy hideg, sötét helyiségben. Próbálta felidézni magában a temető keleties díszítésű ravatalozó épületét. Aztán apja oszlásnak indult tetemére gondolt. Iszonyodott, de mégis megnézte.

             Megsötétedett és kisebb lett. Mint egy bábu.  Akit fellépésre készítenek elő. Két törött cserépdarab szemeire, kezébe kis faágacska. Egy temetői alkalmazott azt mondta, hogy ez majd az úthoz kell, amikor elindul a többiekkel.

             És cipő nincs is!

             A fiú felrezzent.

            Zokniban fog a mennyei Jeruzsálembe lépni. (Vagy hová.)

           Így is olyan, mintha alsóruhában indulna a túlvilágra.

         Persze, mindennek egyszerűnek kell lenni. Gazdag sem viheti magával kincseit. „Nincs batyus halott” – mondta anyja.

          A fiú keveset tudott a temetkezési szokásokról, de úgy gondolta, nincs tiltva, hogy nézegesse, fogdossa a ruhadarabokat.

          Akárha egy bábszínházi előadás jelmezeit érintené, amelyekkel beléphet egy félelmetes mesevilágba.  Mégha nincs is onnan visszatérés.

           Mintha a közömbös textíliák valamit elárulhatnának a titokzatos tartományról, ahová készítették őket. (Berger és társa kft.)

          Kicsit borzongva, de felpróbálta a sapkát.

          Megnézte magát a tükörben.

          Résnyire összehúzta szemét, eltátotta száját.

          Azt játszotta, hogy nem él.

          Odament az ablakhoz is.

          Hátha ott lent, a kapunál, még mindig vár rá az a csábító idegen férfi.

          Elkínzott, torz mosollyal megmutatta fehér, temetői sapkás fejét az utcának, mint a halál, de odakinn már senki sem volt.

      

 

      

      

    

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/31435/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?