Hippi az ajtóban

Módosítottam.

Ó, Istenem az égben, ez édesapám tündéri szavajárása volt. Amikor visszatért családjához a vásárlásból, s valamit nem hozott, mert nem volt. De hozott mást. Módosított. („Nem volt teavaj, szívecském, hoztam helyette főző margarint, ugye nem baj?”)

Én most koradélután a szokott útvonalamat.

Amivel nem is kellene elszámolnom senkinek. Elcsakliztam az Arc kiállításhoz, s végignéztem. A Liget felújítás ellen, s mellett is volt mű. S bevallom mind a kettő tetszett.  (Mert – Kosztolányival szólva - nemcsak egyet, de kettőt is lehet gondolni.)

Aztán a Fasor felé vettem az irányt. Széles út, jó út, aszfaltozott. Milyen kevés kell a komfortérzethez. Elértem a szép villához, ahol hajdan segédmunkásként melóztam pár hónapig. Már semmi nyoma nem látszott a hajdani szövetkezetnek, ahol érdekes társaságba kerültem. Egykori jutasi kiképző őrmester, hallgatag veterán, horthysta tiszt jut eszembe leginkább. Az ex-őrmester atyaian bánt velem, mikor megtudta, hogy nemsoká érettségizem, megelőlegezte a „karpaszományos” titulust nekem, holott mindannyian rangrejtve végeztük fizikai munkánkat, ami leginkább teherautós rakodásból, bálák mozgatásából állt. (Pihenőképpen gombszámlálásból.) Szinte hallom hangját a raktár mélyéről: „Ne ölelgesse azt a zsákot, karpaszományos, nem kislyány az!” Jó szándékú volt, étkezési tanácsokkal is ellátott: „Nem kakaót, vajas kiflit kell reggelizni, hanem szalonnát, pálinkát, attól lesz az erő!”

Eszembe jutott az is, hogy akkoriban épp szerelmi bánatba készültem belehalni. A Szilvi miatt. Aki épp elhagyott. (Nagyon becsületesen megmondta, hogy mást szeret.) Azt terveztem, hogy mielőtt kivonulok e földi siralomvölgyből, aminek semmi értelme, előbb jól megkínzom magam, s nem eszem semmit. Se kiflit, se szalonnát, se semmi mást. Nem tudom mit képzeltem, de rövid időn belül szédültem, gyengültem, s közben hajszoltam magam. Az imádott s eltávolodott lány persze erről mit sem tudott, de ha tud, akkor is csak kedves, okos szóval csitított volna. Ami annyit ért volna, mint éhező oroszlánnak egy csokor illatos vörös rózsa. (Így képzeltem.)

Szóval ez volt a helyszín. Milyen nyomtalanul múlt el ez az ifjonti téboly. Érdekes, hogy az önkéntes koplalásra emlékszem, a szédült tévelygésre is, dehogy lett vége, azt nem tudom. (De valahogy vége lett, mert született néhány gyerekem, igaz, egyiknek az anyja se Szilvi lett.) Őt pár éve felfedeztem a közösségi oldalak egyikén. Talán nem kellett volna. Döbbentem meredtem fotójára. Többször ellenőriztem, hogy nyilván tévedés, névazonosság, de ez nem lehet ő. De igen. Úgy éreztem, hogy nagyon sok gondja lehetett az évek, évtizedek során, s attól ilyen megviselt, keserűséggel átrajzolt a hajdani kislány arca.

Becsípődött mondatai közül néhány: „Ha ilyen szemem volna nekem, mint neked, soha nem hordanék napszemüveget!” Egyszer egy szilveszteri házibulira beöltöztem színes hippi ruhákba, s így csöngettem be hozzájuk, négylányos családhoz. Az ajtóban rám meredt, s kituszkolt: „Jaj, be ne gyere így, a szüleim kiborulnak, ha meglátnak!”

Ez mind eszembe jutott ott a Fasorban.

Még be is mehettem volna a kertkapun, be a házig. De minek? Fogdosni a közömbös, hideg kőfalat, merengni tovább… Fölösleges.

Egy kicsit odébb ott a színészház, ahol viszont csak pár hónapja jártam próbafelvételen, ráadásul nem anyanyelvemen. (Ezt viszont már megírtam itt a kutyanyelven, tessenek ott elolvasni. Tudom, ha most megírnám megint, még ellentmondásokba is keverednék magammal. Ami, lássuk be, azért nem lenne érdektelen…) 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/30176/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?