zsömlék hagyatékban

                                                        

 

 

            „Anyád hogy van?”, kérdezte Erzsike néni mosolytalanul, zordan, olyan szemekkel, mint egy kopár tollú madár. Úgy kérdezte, mint egy száműzött kérdezné, aki beletörődött, hogy nemcsak nem mehet soha már haza, de nincs, nem létezik a haza. A térben még csak-csak lenne valami halvány visszfénye, de időben elszállt végleg. Tóni az ő gyereke is lehetett volna. Ha Tóni apja, a Jászi Ede nem olyan bolond, hogy lemond őróla, s nem más nők után kujtorog.

            „Jól van”, felelte Jászi Tóni, „csókoltatja Erzsike nénit”, hazudta szemrebbenés nélkül. Úgy képzelte, hogy fél órát marad. Ez olyan muszáj látogatás. „Puncs tortát hoztál? Tudod, hogy nem ehetek édességet, meg akarsz mérgezni?”

            Csak morogni fog, panaszkodni, gondolta magába süppedten, s ernyedten belegörbült a szakadt, foszlott bőrfotelbe. Sehol egy nyugvópont a szobában, mindenütt holmi hegyek, völgyek, dobozkákból kanyonok, tükrök, gombok, tollak, poharak, színes szalagok, műanyagspárga gombolyagok.

            A magányos özvegyasszony cekkereket font egy szövetkezetnek, ebből egészítette ki nyugdíját. A hármas társbérlet valaha egy lakásként az ő és férje tulajdona volt. Tóth Nándor úgy időzítette szívroham általi halálát, hogy épp megkezdődött a népi demokrácia, s a gyerek nélküli özvegynek bele kellett törődni, hogy a törvények által nem volt joga egyedül birtokolni ekkora lakóterületet.

            „Ne hanyagold el öreg Erzsi nénédet”, intette Tónit korábban, „meglátod, nem lesz gondod ágyneműre, mindent megörökölsz tőlem, csak néha látogass meg!”

            Pont ezért képtelen volt erőt venni magán. („Hogy néz az ki, hogy örökségért megyek látogatni?”) Pedig utálta a lakótelepet, az alacsony belmagasságot, hogy minden tér olyan szűkre szabott, hogy áthallatszanak a szomszédok. Hogy a lakótelepiek zöme ellenséges, gyanakvó. Legalábbis így érezte.

            „Megmutatja Erzsike néni, hogy kell szatyrot fonni?” Próbálkozott hasznossá tenni látogatását. „Nem fiúknak való az”, hárította az öregasszony, még odébb is tolta a kisasztalt, aminek egyik szélére kiképeztek egy hálókötözésre való dupla kiszögellést. Egész gyerekkorában kifigyelhette volna a mesterség fortélyait, amíg ebben a társbérletben lakott, de valahogy sosem szánta rá magát. Aztán meg késő lett.

            A kész darabok – madzagból készített régi és színes műanyag szálból font, modernnek szánt termékek - ott sorakoztak, gondosan összegumizva egy nagy hullámpapír dobozban. Pár forintot kapott értük, ha legnagyobb sebességre kapcsolt volna a fonásban, akkor se tudott volna meggazdagodni belőle.

            „Tónikám, megkérnélek, hogy segíts öreg Erzsi nénéden, s hozzál nekem a sarki kis közértből két vizes zsemlyét, három szem kicsi paradicsomot, öt deka parizert, meg egy poharas tejfölt, ne, itt van rá a pénz”, csoszogott a kredenchez, hogy kivegye rejtekhelyéről férjétől maradt, nagyméretű bugyellárisát. „És vegyél magadnak valami csokoládét, ne túl nagyot.”  

            Mintha még mindig kisgyerek lennék, gondolta magában berzenkedve. Aztán azon is tűnődött, míg kibotorkált a konyhán át, hogy Erzsike néninek ő voltaképp nem lehet jó sosem. Hiszen puszta léte arra emlékezteti, hogy apja, Jászi Ede nem vette őt el feleségül. Hiába vette ide a háború után egyedül maradt másod-unokatestvérét albérlőnek. (A rokonsági fok megengedte volna, hogy egybekeljenek.)

            És egy nap már nemcsak alkalmi nőismerőseit csempészte fel, de hirtelen meg is házasodott, gyereke is született. Az összezsúfoltság – lám – fokozható. A nyolcadik kerületben ez nem volt feltűnő.

            Mit tehetett volna?

            Gyönyörű, kacskaringós betűkkel leveleket írt. Mártogatós tollal egyetlen rokonának, Jancsinak, Kisvárdára. „Kedves Jancsikám! Levelem remélem a legjobb egészségben talál. Én csak éldegélek csendesen, sokat fáj a hátam. A kisszövetkezetnek hetente szállítom a cekkereket, elfárad a kezem már hamar, de ezzel csak keresek egy kis pénzt. Mi újság nálatok? A közelgő ünnepek alkalmából sok boldogságot kívánok. Zárom soraim, csókol Erzsi nénéd.”

            Valami „hogyan levelezzünk?” szakkönyvből tanulhatta meg ezeket a fordulatokat. Néhány verzióval egy egész életet végig tudott levelezni.

            A konyha mellett nyílt az egykori cselédszoba, pár éve még ott élt az egyik társbérlő, a szintén magányos Iduka. Egy kicsi, testes, Ceglédről Pestre jött, mosogatóként dolgozó néni. Olyan, mint aki eleve néninek született. Saját élete helyett szinte abban élt, hogy Néprádióján a Szabó család folytatásos történeteit hallgatta. (A készülék drapp szövettel bevont hangszórójához mindig betűzött egy képeslapot, ami a hangtól egy kicsit rezgett. „Boldog névnapot! Kellemes karácsonyi ünnepeket! Kellemes húsvéti ünnepeket!” Ilyen üdvözleteket kapott.) És a „jó ebédhez szólt a nóta.”

            Egyszer hozott két zsömlét. „A Kati nem ette már meg a kórházban, hazahoztam”, mondta. Kati egy rokona volt Idukának, és meghalt. Jászi Antal akkor megdelejezetten bámulta a két zsömlét. Egy halott hagyta őket hátra az élőknek. Zsömlék hagyatékban. Emlékezett az olcsó péksütemények tompa, fakó színére. Mintha mások lettek volna, mint a többi, milliónyi közönséges zsömle. Mintha átjárta volna őket a halál misztériuma. (Beléjük nem harapott volna semmi pénzért.)

            Erzsike néni csak ült mozdulatlan szobájában. Körötte élete hordalékai. Kredencén egymás hegyén, hátán tégelyek, szelencék, bonbonierek, tokok, masnival átkötött fényképalbumok. (Férjének rég odaveszett boltjából zűrzavaros katyvasszá zsúfolódott, jobbára használhatatlan, értéktelen maradványai.) Semmihez nem nyúlhatott Tóni, míg gyerek volt, pedig szeretett volna kutatni. (De a néni megtiltotta, még kicsi gyerekujjaira rá is csukta a fiókot, hogy elvegye kedvét.)

            És majd egyszercsak megörökli az egészet?

            Lepakolta a bevásárolt dolgokat. Egy egészen kicsi csokoládét vett magának. És visszaadta a visszajárót. „Ne tessék haragudni, mennem kell.” Erzsike néni csak nézett ki az ablakon, mint akinek nincs már mit nézni a nyolcadik kerületben, csak fönn, csak a felhők fölötti égben számít érdemlegesre.

 

                                                                                             

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/27808/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?