Darvas, megparancsolom, hogy röhögj!

Hétfőn, koradélután hazajött.

          Olyan egyszerűen, simán, mintha alaposan kidolgoztuk volna a részleteket. Pedig csak rögtönöztünk.

          Azzal kezdődött, hogy jött a Darvas Feri a metrón. Kusza, szétálló fehér hajjal (vékonyszálúan, ahogy az angol tapintatosan a ritkuló frizurát nevezi), fehér ingben, a legolcsóbb fehér tornacipőben, csak a nadrágja volt fekete. Egy frissen vásárolt könnyű széket vitt haza éppen.

          Nem vett észre, ezért tréfásan mélyített hangon (utánozva egyik közös ismerősünk, rajongott barátunkat) szóltam rá: „Darvas, megparancsolom, hogy röhögj!” Bíztam benne, hogy emlékszik a mondatra, s nem ejti el ijedtében a széket. Sok-sok évvel ezelőtt – ahogy mondani szoktam: az ezerhatszázas években – jártunk egy bizonyos „titkos szemináriumra”, ami a kádári időkben talán nem is volt titkos, de mindenesetre a hivatalosan tűrt kategóriába tartozott. Magánlakásokban zajlottak az összejövetelek, ahol felolvastak, előadásokat tartottak briliáns elmék misztikus tanokról.

          Sajátos szellemi légkör volt, elmélyülten tűnődtünk, hogy mi lesz az ember szellemével a halál után, s reméltük, hogy még előtte bepillantunk olyan tudásba, megismerésbe, ami segít élni még, amíg itt vagyunk a földi világban. Hová s mivé lesz az asztráltest, az étertest, milyen gyakorlatokat kell végeznünk, hogy az érzékfeletti megismeréshez jussunk?

          Darvas meg én voltunk a két vihogó a szamárpadban. Izegtünk-mozogtunk, ficeregtünk, folyton dumáltunk, s próbáltuk visszafojtani fel-feltörő nevetésünk. Bár érdekelt az előadás, mániákusan jegyzeteltem is, de Darvas beszólásai hatottak, miszerint milyen ájtatosan ül mindenki Rudolf Steiner stencilezett szövegeivel a kezében, mint a templomban az álszentek.

          V. T. az egyik zseniális előadó nem sértődött meg renitens viselkedésünkön, Sőt, mintha tetszett volna neki, hogy nem borulunk le áhítatosan a tan hirdetése előtt (a többiek, főleg az átszellemült lányok pedig rendszeresen megrovóan, méltatlankodóan pillantottak felénk). Egy ilyen visszatartani próbált, nyökkenő vihogás-torzó után hangzott el az ominózus felszabadító mondat: „Darvas, megparancsolom, hogy röhögj!” (Ha jól emlékszem a kiváltó ok az a csekélység volt, hogy éppen rájött kifinomult hallásával, hogy az egyik résztvevő hangja úgy szól, mint amikor a néprádió hangszórója elé tett képeslap berezeg a Szabó család adása közben.)

          Darvas akkoriban épp nem foglalkozott fő hivatásával, a zeneszerzéssel, hanem helyette végeláthatatlan matematikai elemzéseket végzett. (Később, a színházrajongók megelégedésére mégis visszatért a muzsikához, s bőségesen ellátta zenével a budapesti színpadokat, sőt még egyik gyermeke is teátrumi zenész lett.)

          Nem ijedt meg a metrón. Ugyanolyan révetegen nézett, mint legutóbb (több száz éve). Minek vesződjünk fölösleges dolgokkal?

          Csak egy pillanatig haboztam. Rákérdeztem, mi van a babával, tudod, a vöröshajúval, megvan egyáltalán? „Persze” – felelte, mintha másként nem is lehetne. Igaz, nincs könnyű sorsa, a gyerekek nem szeretik, haját kitépték, az egyik bot letört a kezéről (magamban felszisszentem), leesett a fogantyúja. Már a villanyórához is kitették, hadd ijedjen meg a leolvasó.

          Hm. Ez a bábu voltaképp tévedésből került hozzájuk. Hirtelen felindulásból én ajándékoztam a Ferinek, mert édesapja, Darvas Szilárd, a komikus annak idején rendszeresen fellépett egy bábuval, s azt hittem ez az a figura, hát gondoltam inkább őt illeti, mint engem. (A bábut egyébként a híres-neves Mazsolát megszólaltató bábművész, Havas Gertrúd ajándékozta az én anyukámnak barátságból, így örököltem én.) Tévedésem csak a továbbajándékozás után derült ki.

          „Egészen nyugodtan elviheted, ha akarod, gyere fel érte most.”

          Mennyei szavak. (Lám, két hajdani vihogó a szamárpadból, milyen komolyan is tud fontos ügyet intézni.)

          Arra is gondoltam, hogy milyen nagyszerű jármű a metró, a sok vadidegen között olykor régi kedves ismerőssel is találkozni lehet. Abban is bizonyos voltam, hogy azonnal és halogatás nélkül el kell mennem a bábuért, s hazavinnem.

          Annyi mindent elvesztettem már életemben. Egyszer már hadd kapjak is vissza.

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/27696/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?