Tücsök Toszkánában

                                            

 

          Kiülök a szállást adó házikó elé, s csak nézem a toszkán tájat.

          Atyaúristen.

          Ez gyönyörű.

          Belegondolok, hogy ez évszázadok óta ilyen… Csak pici korrekció képzeletben lekapni a néhány villanyvezeték-tartóoszlopot, az utak, Laiatico távoli házacskái akár – innen nézve – lehetnének 1328-ból is… (Csak rögtönöztem egy évszámot, jó távoli legyen, amiből így kapásból, segítség nélkül semmit nem tudok felidézni, pláne az itáliai történelemből.)

          - Bona sera, signore! – köszön egy helyi őszbajszos bácsi, olyan tiszta, mosolygós szemmel, ami otthon olyan fájó hiánycikk. Teátrálisan megemelem a Díner Tomitól kapott Panama-kalapomat, annyira szeretnék asszimilálódni Toszkánába.

          Mennyei béke árad a mozdulatlan, impozáns alkonyból.

          Hoztam magammal könyvet, hogy azzal is kényeztessem magam (Szomorytól az Emberi kis képeskönyvet, biztosra mentem), de megbabonáz a látvány, inkább azt olvasom.

          Csak heverek révülten, mint aki a bölcsesség közelébe ért, ahol már nincs szükség szavakra, szellemi munkára, minden pillanatot áthat a szándéktalan létezés önmagától való nemes büszkesége. (Ezt már nem is én mondom, a táj beszél belőlem.)

          Mitől olyan lenyűgöző?  Persze, nagyon jó a píárja ennek a vidéknek, barátaim már-már ellenhatást keltve túllelkendezték. Nyűgösen hallgattam Pesten, hogy így Siena, úgy Firenze, meg a borok, meg feltétlenül kell enni bruschettát hozzá, meg prosciuttót, pármai sonkát dinnyével… Jó, jó. Megfelel nekem a nemzetközi hamburger is, szemtelenkedtem, egy pofa serrel.

          Micsoda fenséges csönd van.

          Itt minden átértékelődik.

          Először megriadtam, amikor magyar rendszámú motorokat fedeztem fel a parkolóban. Nagyképű, zajos vagányokat képzeltem, akik elrontják itt nekem a költői hangulatot (ehhez ragaszkodni akartam, gyöngéd Chiantival rásegítve bölcs kortyokban), erre kiderült, hogy a kétkerekűs hazámfiai is jófejek, humoruk van, nem szállják meg a környéket durvasággal, hangoskodással, úgy látszik a hely kötelez.

          Megijedtem.

          Pedig csak az esti szellő rezzentette meg könyvem lapjait. (Igaz, épp az elmúlás bánata fészkelődött belém, de szelíden. Azt képzeltem, hogy ebbe a toszkán tájba nyugodt szívvel belevesznék, s várnám az örökkévalóság végtelenjét…)

          Három szöcske időz itt a ház falához tett széken. Igen zöldek. Még jó, hogy véletlen nem ültem rájuk.

          Vagy tücskök ezek?

          Lustálkodnak.

          Voltaképp szörnyetegek is lehetnek kisebb bogarak számára.

          Már reggel láttam őket ugyanitt, a szék tetszik nekik, nem mozdultak innen. „Pajtások” – szólítom őket tegezve, - „most már illik a helyet egy kicsit átadni.” S lepöckölve őket, feltettem lábaim pihenni helyükre.

          Nem izgatják magukat, itt hevernek kicsit lejjebb, igen béketűrőek.

          A háttérben elvonul egy cirmos cica, ő az, akinek még reggel adtam egy féltenyérnyi sajtot, talán túlzott adagot, de annyira nyávogott. Aztán megküzdött vele, nyalogatta, felállította ügyesen a mellső mancsával, s végül ügyesen elrágcsálta. Jó nézni az ilyet.

          Ezek itt tán nem is tücskök. Vagy fel vannak mentve ciripelésből. (Fülelem őket.) Vagy szabadnaposak.

          Elképesztően passzívak.

          Még délután azon tűnődtem, hogy vissza kell ide jönni. Az nem lehet, hogy ne kutassam ki mi a titka, varázsa ennek a tájnak. Egy alkalom úgy látszik kevés erre.

          Egészen mélykék lett az ég.

          A cica megint átvonult a színen, puha léptekkel a sötétedő völgy felé, talán vadászni az estében. „Halló, én adtam a sajtot neked”, mondom neki bizalmaskodva, holott épp én írtam meg, hogy semmiképp ne várjunk ostoba módon hálát a macskáktól (sem).

          Az egyik tücsök váratlanul aktivizálódik: mászik a falra!

          A másik eltűnt, de hamar megtalálom, a ház árnyékos széléhez vonult.

          Egyre több bogár kezd őrjáratba. Fényben ülök, hát egyre több szerencsétlen jön szédülten. Persze söpröm magamról őket. Egy molylepke-szerűséget véletlenül el is tapostam, ahogy helyezkedtem, pedig tényleg nem akartam.

          A maradványát egy zsebemben talált használt velencei buszjeggyel az egyik lusta tücsköm elé lapátoltam, de láthatóan nem érdekli. Talán majd az apró hangyák, akik tüntetően aktívak.

          Arra a felvetésre jutok, hogyha a tücskök még reggel is ugyanitt lesznek, akkor ezek lustálkodásból élnek.

          Én bezzeg nem bírok magammal, megint beavatkozom a természet rendjébe. A lepke tetemét átszállítom a hangyák sűrűjéhez. Ők végre nekiálltak feldolgozni. Egy kicsit föl is vitték a falra!

          Egy pók is megérkezett. Félelmetesen nagy. A tücsökkel azonban nem kezdett ő sem. De mással sem.

          Közben a hangyák már a negyedik tégla magasságába hurcolták föl a lepke részeit. (Egyben!)

          A pók meglódult, aztán megállt, de semmi konfrontáció, ahogy vártam. Egy kicsit ültömben odébb húztam a szandálom, erre megijedt és elszaladt a fűbe. A hangyák, plusz az ex-lepke már az ötödik tégla magasságában. (Közben a sarkon túl elrejtőzött harmadik tücsköt szem elől tévesztettem.)   

           Ezek a barna bogarak nagyon kulturáltan jönnek-mennek összevissza. Emelgetem a lábaim, hogy véletlenül se másszanak rám, miközben próbálok óvatos lenni, hogy ne tapossam el őket.

          A két maradék tücsköt gondolatban felterjesztem lustasági érdemrendre. Példásan passzívak.

          Na, erre az egyik jobb mellső lábacskájával kicsit kapálódzik – de tényleg csak kicsit -, mert hangyák kezdtek ott nyüzsögni. Ráadásul egy barna bogár átszaladt a potroha alatt.

          Ez már sok, vagy húsz centit odébb sietett, de ott már meg is állt és lustít tovább. (Piros pont!)

          Közben nem akartam, de gyilkoltam.

          Megelégeltem a korzózást a székem alatt a talpaimnál, egy ágacskával elhajtottam a barna kóválygókat. El is szaladtak. De egy kicsivel sajnos halálos csíkot húztam a járólapon, hiába hogy pont ezt akartam elkerülni. Bánom.

          Bemegyek aludni.

          Holnap estére az Alpokon is át kell kelni.

          A reggelre megmaradt egy zöld tücsök csúnya és tragikus véget ért. Ráesett valami barnás, folyós placcs – talán madárürülék? – és súlyos sérülést szenvedett. Ezt bemérték az addig közömbösnek mutatkozó hangyák és már támadtak. Ráadásul két darázs is nekiesett.

          Kapálózott, de csak vergődött.

          Látszott, hogy ez egy elhúzódó haláltusa.

          Erőt vettem magamon és rátapostam, hogy ne kínlódjon tovább, majd a fűbe pöcköltem a temet.

          Így ért véget a toszkán nyár nekem.

                                                                                 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/26872/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?