Disznósajt és francia saláta

           Bogáti Péter ifjúsági regényében Az ágasvári csatában az egyik szereplő jóízűen falatozza a disznósajtot. Én nem tudom mitől, de olyan érzékletesre sikerült ez a leírás, hogy gyerekkoromban emiatt sokáig kedvenc ételeim közé tartozott ez az amúgy kétes vágóhídi termék. Ebből is sejtem, hogy gyakorta rejtélyes egy-egy vonzódás oka valamilyen ételhez. (Azóta szakítottam a disznósajttal, de a korszak emlékezetes maradt.)

          Legendás tanulószobai társam, Pingvin egy napon – más egyéb forradalmi ihletettségű kinyilatkoztatás mellett – közölte, hogy van olyan étel is, hogy: pizza. Ma már jogosan kételkedhetünk, ugyan mi volt ebben olyan érdekes, de a hatvanas években Pesten ez meglepő volt.

          Nemcsak blöffölt, de el is vezetett egy szökevény délutánon a Váci utcába, a mai Fontana üzletház helyén álló kis étterembe, ahol már az érdekesnek látszott, hogy a bejáratnál színes műanyag csíkok lógtak dekoráció gyanánt. A tizenévesek tettetett bátorságával, vihogva leültünk egy asztalhoz, s rendeltünk ebből az ételkülönlegességből.

          Mai szemmel nézve érdekesen értelmezték ezt a hagyományos olasz kaját, amiből napjainkban óriási a kínálat s a választék.

          A pincérnő kihozott egy-egy lapos fánkot, hozzá pedig egy kis paradicsomszószt. Ez volna a titokzatos pizza? Ámulva, gyanakodva piszkáltam meg a villával. Egy nagy pohár vizet készítetem mellé, hogy az első falatot már nyomban leöblítsem, ha nem ízlik.

          Semmi különlegeset nem találtam benne. Paradicsomos fánk, ez tehát a pizza, gondoltam a felfedezők fölényével. Nem sejtve, hogy a sors kínál azért ennél izgalmasabb minőséget is.

          Sümegen, a kollégiumban – még mindig ez a korszak – emlékszem, hogy megrökönyödtem, amikor Reményi Miki azt mondta, látta, hogy a vacsora szendvics lesz a menzán.

          Mit látott? Egy vizes zsömlét, benne egy szelet vizes párizsit. Miután elsős gimnazistaként folyton éhesek voltunk, habozás nélkül felfaltuk, de hogy ennek köze lenne Lord Sandwich találmányához, azt csupán a felségsértés kategóriájában tudom elképzelni. Őlordsága ugye nem akarván felkelni a kártyaasztal mellől, kitalálta, hogy egy mobilizált kenyérkére sűrítteti egy kiadós étkezés komponenseit. S a pompás ötlet, lám mivé korcsosult távol a főúri miliőtől…

          Sokáig gyanakodva és ellenszenvvel méregettem apám egyik kedvencét a franciasalátát. (Amit egyedül nálunk neveztek el a franciákról.) Nem tetszett az állaga, hogy nem látom pontosan mik is vannak benne, s az öntet az egyébként – sajnos – már utált tejfölre, natúr joghurtra, kefirre emlékeztetett. Ezeknek a tejtermékeknek apám rajongója volt, s próbált engem is azzá tenni.

          Hallgattam a történeteket a bolgár hegyipásztorokról, akik ilyeneken élnek, és hogy az egészséges életnek, erőnek ezek a tejes termékek micsoda nagyszerű alapjai.           Sajnos nem tudtam úrrá lenni eredendő ellenszenvemen, s akkoriban még nem léteztek a különféle gyümölcsös variációk, ízesítések, amelyek elfedték volna az eredendően utált tej szagát. (Sok-sok évvel később, Ranschburg Jenővel, a pszichológussal egy interjúra készülvén, a kávéba tett tej kapcsán beszélgettünk a tejundorról, s ő mondta, hogy mindez visszavezethető a csecsemőkori szoptatásról való leválasztás problémájához…)

          A franciasalátát viszont megszerettem. Csak helyzetbe kellett kerülni.

          Egy gyerekkori szilveszteri bulin történt. Meghívott egy osztálytársam, Kéry Tamás hozzájuk, ahol édesapja kollégái voltak a fő vendégek. A papa, Gyula bácsi a Madách Színház színművésze volt, s kollégái szintén színészek.

          Megszeppenve ültem be Márkus László mellé, mégiscsak ő volt Béni hangja a Frédi és Béni amerikai rajzfilmsorozatban. Nem nagyon tudtam tiltakozni, amikor egyik fogásként nekem is szedtek tányéromra a gyanús ételből.

          Elgyávultam, s azt gondoltam egy kicsit magamba erőltetek udvariasságból, gyorsan megiszom egy falatra egy egész pohár málnaszörpöt, s aztán már meg is úsztam a kalandot.

          Ez volt tervem. De másképp alakult. A számba óvatosan belapátolt villányi minta valami döbbenetes meglepetéssel kifejezetten ízlett.

          Új korszak kezdődött. Aminek az volt szlogene, hogy kedvenc ételem a franciasaláta. (Sümegen, pár évvel később gyakorlatilag rám épült a helyi büfé hidegtál forgalmazása, az én fogyasztásom tartotta fenn az akkor ott úri huncutságnak tűnő műfajt a kisvárosban.)

          Eljutottam még a hajdani Szovjetunióhoz tartozó Észtországba. Egy tallinni estén a helybéliek előbb vacsorázni hívtak. Ott egy fordítási tévedés miatt megnyugtattak, hogy a tányéromon lévő hús az nem patkány. Hanem mi? Nerc. (Nem nyugodtam meg.)

          Aztán az éjben még elvittek mulatni, s egy kocsmában kötöttünk ki. Meglepő volt, hogy kis falatkák sorakoztak a pulton, még gyümölcsök is gondosan terítve. Furcsának látszott ez egy kocsmában. Az egyik helyi ember mondta is szabadkozva, hogy ez náluk hagyomány, hogy enni is illik az iváshoz. És mennyivel jobb Budapesten – járt már ott – ahol simán be lehet rúgni, nem kell bajlódni az étkezéssel.

          Elegáns éttermekben nem tudok feloldódni, mégha olykor nem is nekem kell fizetnem. Feszélyez a fényűzés, a pompa. Nincs türelmem szertartásosan étkezni. Sokkal inkább a konyhában. A mosogató szegélyéről falatozni, állva.

          Bele sem merek gondolni, hogy vannak, akik az evési szokásokból a munkavégzés és a szerelmi élet minőségére is következtetnek.

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/26131/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?