A mozi habos teteje

            Volt olyan is a hatvanas években, hogy kisiskolásként gyárat, termelő szövetkezetet kellett csoportosan meglátogatni.

            Lássák a gyerekek, milyen a felnőttvilág, keményen kell dolgozni, helytállni a munka frontján, így épül, szépül hazánk, és nincs szegénység, nélkülözés, mert becsületes munkával mindenki boldogul, gyarapodik, családjával együtt.

           Ráadásul az igazság folyton győz, mint a moziban.

          Mire tizenkét éves lettem, láttam már silózást, mélyszántást az állami gazdaságban, beleszagoltam az állattenyésztés felejthetetlen illatú világába, s megtanultam, hogy óvatosan kell lépkedni a lucerna melletti csuszamlós földúton.

          E regényes agrárvilág minden kifinomult hatásával sem bizonyult elégnek, hogy bármelyikünket is a termelő munka megszállott hívévé tegye.

          Sőt. Amikor a következő túra célpontja egy fémfeldolgozó ipari csarnok lett volna, egyikünk kétségbeesésében mentőötlettel állt elő. Ha termelőüzembe kell mindenképp mennünk, akkor hadd válasszuk ki magunk, hogy melyikbe.

          Osztályfőnöknőnk gyanútlanul beleegyezett.

          Menjünk a Molnár Gyuri apukájának munkahelyére.

          Karcsi bácsi berendező volt. Annak ellenére szimpatikus, hogy Gyuri fia nyomasztó és behozhatatlan fölényben tudta a matematikát, és egyáltalán mindenben kiváló tanuló volt.

          Karcsi bácsi a filmgyárban végezte berendezői munkáját

          A gyár az gyár, az is termelő üzem, érveltünk, mert azért pici meghökkenés fogadta az ötletet, de végső érvként ott volt a korabeli ifjúsági mozibérlet, rajta a lenini mottó: „Az összes művészetek közül legfontosabb a film.”

          Óriási megkönnyebbüléssel készültünk a Lumumba utcai gyártó bázisra, amely regényesen izgalmas kalandnak ígérkezett. Valahogy úgy okoskodtunk, hogy a mozi csuda klasz szórakozás, hát akkor az, hogy miként készül, az meg az ő habos teteje.

          Ráadásul lehetett gúnyos fölénnyel pofákat vágni a többi szerencsétlen osztály felé. Nekik továbbra is a cséplőgép, a malachízlalás, a vasszerkezetek hideg megmunkálása jutott osztályrészül, miközben mi a mozi születésének csodáját indultunk felfedezni.

          Minden apró, hétköznapi mozzanat felfokozottan különlegesnek hatott. A bejárati kilincset vallásos áhítattal érintettük, hiszen a színészek ugyanitt léptek be, s a film varázslatos aurát árasztott köröttük.

          Mintha megrendezték volna, csodálatunk egyik akkori főszereplője, Latinovits Zoltán vonult át a színen. Komor volt, zárt arcú, szemlesütve lépdelt az egyik stúdió felé. Noha láthatóan ügyet sem vetett környezetére, pontosan észlelhette, hogy mindenki néma hódolattal kísérte minden mozdulatát. (Mi, gyerekek is külön intelem nélkül szótlanná váltunk a színészkirály láttán.)

          „A Hideg napok utómunkáira jött be” – súgta egy jólértesült a háttérből. (Később kiderült, hogy ez egy filmes alapvetés, hogy mindig van egy-egy „jólértesült figura”, akinek lételeme a „homályos háttérben” időzni, s onnan be-beszólni.)

          Mint muzulmán zarándokok a mekkai Kába-szentélynél, úgy keringtünk az udvaron, s vezetőnk sorra mutatta be a gyár részlegeit. Egy másfél fürdőkád szélességű mesterséges tó partján, mint frappáns tréfát adta elő a perspektíva törvényét: ahhoz, hogy valami – például az a lombos domb – távolinak tűnjön, nem kell messze lennie, elég, ha arányosan kisebbre festi a díszlettervező.

          Döbbenten néztem, hogy milyen elnagyoltan festették meg a gipszből formált műszikla itt-ott mohásnak imitált felületét. De a távolban derengő, zöldellő táj is bántóan sutának látszott. „Nem kell olyan közelről nézni” – intett vezetőnk, „a moziban ez tökéletes hatást kelt,” – fűzte hozzá még, hogy olcsóbb is a forgatás, nem kell kitelepedni a stábnak egy igazi tóparthoz.

          Ha rendesen viselkedünk, közölte, akkor lehetőséget kapunk egy igazi jelenet leforgatását meglesni. Olyan vékonyfalú szobákon osontunk át lélegzetvisszafojtva, ahol egyiknek se volt mennyezete. Az ajtók sehová sem vezettek, mögöttük sötét, raktárszerű hodályok meredtek, telezsúfolva vezetékekkel, falapokkal.

          A díszleten belül viszont aranyozott cirádás keretben tizenkilencedik századi negédes tájkép díszlett („ez is itt készült a műhelyben!”), ódon falióra állt a selyemhuzatú kanapé mögött („ezeket kölcsönöztük”).

          S mindezzel szemben a félelmetes kamera, feszült és koncentráló stábbal.

          Mindjárt felvétel lesz, súgta vezetőnk, ti ott hárman lebújhattok oda a nagyágy sarkához, de irgalmatlan nagy csendben!

          Ennél beljebb már nem is lehetett kerülni. (Igaz viszont, hogy a történet kezdetét meg innen nem lehetett megfigyelni, az osztály másik felének jutott az eleje.)

          Csak hallgattuk, ahogy Mensáros Lászlóval vitatkozik egy ismerősnek hallatszó női hang. Aztán feltépi az ajtót feldúltan és sírva a nagyágyra veti magát. (Felismertem: Béres Ilona volt.)

          Háromszor ismételték meg.

          Olyan fegyelmezett csöndben figyeltünk, amilyenre az iskolában soha nem volt példa. Én igyekeztem minden apró részletet megjegyezni. Például a művésznő zsebéből minden ágyra vetődéskor kiszóródott a felvételek szünetében rágcsált magokból. A kellékes, aki minden alkalommal felszedegette, szóvá is tette, de csak a háta mögött, „mi ez, egy spejz?”

          Tényleg minden semmiség olyan érdekesnek hatott.

          A film, az Aranysárkány később a tananyag része lett. Ám amikor megnéztem, mindig eszembe jutott, hogy ahová sírva kirohan Béres Ilona, az valójában a spejz, ahol soha nem látszom, de örökre ott kuporgok…

 

            

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/25994/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?