Maryon park, emlék-nagyítás

          Piri, aki nélkül bajosan találtam volna a londoni Maryon parkba. Kattogtatta fényképezőgépét, mint anno David Hemmings, én pedig a főszereplőt idézve nagy szökellésekkel nyargaltam a lépcsős ösvényen felfelé.

        „Ez lehetett az a rész, ugye?”

        Lihegtem a teniszpályához érve, ahol ezúttal is játszottak, sőt, egy labda már a pályán kívül hevert, amit visszadobhattam. (A filmben persze láthatatlan labdával mímelték ugyanezt.)

        Az interneten kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel a Nagyítás mániámmal. A fél évszázada készült Antonioni mű kultuszát nem kezdte ki sem az idő, sem a filmkészítés változásai. 

          A történet roppant egyszerű. Egy fiatal londoni fotós bukkan fel a film elején, koszos munkásruhával álcázva magát. Éppen befejezte melósok között rangrejtve végzett fotóriportját valami ipari telepen, majd visszatér saját közegébe, nyitott sportkocsijába ugorva, elegáns, sejtelmes ifjú. Készít divatfotókat, füvezős buliba téved, egy régiségboltban beszélget bölcsen, ironikusan.

          Csupa ámulnivaló semmiség. De van valami a lényében, amitől minden apró epizód azt sugallja, hogy az élet többrétegű, mint amit látunk, hallunk belőle.

          Hirtelen ötlettől vezérelve bemegy egy parkba. Bóklászik, fürkészik a fák között. Egy párt vesz észre. Idősebb férfi, fiatal nő. Rejtőzve elkezdi fényképezni őket. Semmi illetlen,  csak állnak, valami néma feszültség közöttük.

          Már menne is tovább a fotós, amikor a nő észreveszi, utána rohan, el akarja kérni tőle a filmet. Nem adja.

          De később a nő megjelenik műtermében. Adja oda a filmet, nem tágít.

          Valahogy lerázza. 

          A filmet mégis előhívja, s észreveszi, hogy valami baljós történt abban a parkban. De mi? Elkezdi nagyítani a képeket. Szemcsés, furcsa, amit lát (látunk), mintha a férfi feküdne a fűben, holtan.

          Visszamegy a helyszínre.

          És innentől minden bizonytalan.

          Mi történt?

          Mi nem történt?

          Eszembe jut Pilinszky: „Megtörtént, holott nem követtem el. S nem történt meg, holott elkövettem.”

          Minek higgyünk?

          A szemünknek? Az érzékeinknek? Sejtelmeinknek, vagy a valóságnak?

          De mi a valóság?

          Hátha a realitás is csak mímel olykor? (Mint a láthatatlan ütőkkel láthatatlan labdát szerválók.)

          A film számomra magával ragadó, minden megnézésekor lenyűgöző hatását próbáltam legalább részben megfejteni. Nyilván kellettek az első megtekintés körülményei. A hatvanas évek Londonja, ami innen, Magyarországról nézve a végletekig felizgató szabadság képzetét ösztökélte. Micsoda hangulatok, micsoda messzeség az itteni bezártság, sivárság reménytelenségéből sóvárogva!

          A Yardbirds együttes bulija, ahol a gitártörő akció zajlik! (A főhős hevesen dulakodik a törött hangszer darabjáért, amit aztán kinn az utcán eldob, és már nem kell senkinek az addig mitikus reliktum, mert már újra csak egy érdektelen roncs.) 

          Minden kockáját a filmnek vallásos áhítattal inhaláltam magamba. A modell lányok őzsuta esetlenségei felzaklató erotikájukkal hatottak. (Egyikük Jane Birkin!)

          És a különleges Veruschka! Egy másik fotózott modell a filmben. (Az ő személyes története további elképesztő példa arra, hogy az élet milyen hihetetlenül fordulatos dramaturg.) Teljes nevén Veruschka von Lehndorff, egy neves német grófi családba született 1939-ben, édesapja egyike volt azon katonatiszteknek, akik Hitler ellen merényletet kíséreltek meg, ám a kudarc után kivégezték. (Az apa antifasizmusát az váltotta ki, hogy tanúja volt zsidó gyerekek megölésének.) A család – négy lány és az anya - koncentrációs táborba került, a háború után vagyonukat, birtokukat a lengyel és a szovjet állam tulajdonította el. A kamaszként 185 centis magassága miatt sokat csúfolt Veruschka öntudatos, gondolkodó emberré fejlődött. Modellként dolgozott Salvador Dalival, sztár lett, de mondott le kecsegtető munkát csak azért, mert elveivel nem egyezett. 2010-ben, 71 évesen még vonult kifutón Londonban.

          David Hemmings 62 évesen halt meg egy bukaresti forgatáson 2003-ban. Már csak néhány mimikájával emlékeztetett utolsó képein a hajdani Nagyítás-béli elbűvölő fiatalember figurájára.  

          S most itt bóklásztam a film egyik fő helyszínén. Mintha fokozhatnám, hogy még több közöm legyen hozzá. (Piri fotóz, húzom az időt, mintha visszaszökhettem volna a hajdani moziba, a fák, a füvek díszletei közé.)

          Majd otthon folytatom a szellemidézést, nagyítom egyre valószínűtlenebbre, sejtelmesebbre a Maryon park képeit képzeletemben..

 

                                                           

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/25839/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?