Frankenstein a metrón

Egy vicc, hogy én karikaturista vagyok. Holott a műfajnak – a közvélekedéssel szemben – nem specifikuma gyorslefolyású nevettetés. Én például többnyire drámai, komor elszánással kezdtem neki azoknak a rajzaimnak, amelyek aztán groteszk, inkább meghökkentően ironikus formákat öltve születtek meg lapjaimon.

              Gyerekkoromban a Füles képregényei, meg persze a Vaillant, le journal de Pif (a francia kommunista párt Magyarországra beengedett gyereklapjának) világa izgatott. Indiánok, cowboyok, kutyák, macskák, gegek. Voltaképp, ha logikus akartam volna lenni, akkor ma képregény író-rajzoló vagyok.

               De nem akartam az (sem) lenni. Egyáltalán nem éreztem affinitást semmilyen „rendes” foglalkozással. Ifjúkori, majdnem halálos szerelmemnek azt hencegtem, hogy mindent tudok, amit érdemes, semmi szükségem rá, hogy bármit tanuljak. Pláne nem rajzolni. (Aztán kiskutyaként kullogtam utána – amit hányaveti, hetyke, nemtörődöm lődörgésnek imitáltam – akadémikus stúdiumokat szorgalmizni a Désibe, meg a Vasutas körbe. S rettegtem Kirschmayer tanár úrtól, aki a meztelen modelleket rajzolók háta mögött járt szigorú korrektorként, le-lebarmolva, ha nem sikerült pontosan, plasztikusan ábrázolni a testeket.) Sokáig nem akartam valóságos alakokat, tárgyakat ábrázolni. Azt gondoltam az egy lejárt, idejétmúlt, bávatag öreg szemlélet. Meg az az apám világa, akit szerettem, de én mást akartam. (Nem tudtam mit, de mindenképp mást: felfoghatatlant, varázslatosat. Valamit, ami a látható, érzékelhető mögött lüktet sejtelmesen. (Rettenetes káoszokat próbáltam modellezni, gyakorta álom és ébrenlét mezsgyéjén, halálosan elveszett hajnalokba bukva, szétrobbantott asszociációs udvarok törmelékei közt zihálva. Ahogy azt kell, nagy részüket megsemmisítettem ezeknek a ma már vonzónak tűnő szégyeneimnek.)

 

               Már a Képzőművészeti Főiskolai felvételire készültem (ahonnan a startnál megfutamodtam), amikor egy haverom  mondta, hogy van egy újság. Nem sejtette, hogy az életemet döntően befolyásoló információt adott le nekem. Milyen újság? „Lehet beadni rajzokat, semmilyen ajánlás nem kell.” És ha megjelenik, még fizetnek is érte.

               Ez volt akkor a költő, Nagy László képszerkesztette Élet és Irodalom. Másfél évtizedig jelentek meg rajzaim (összesen 105), észre se vettem, közben felnőttem. (Vagy csak sikerült imitálnom – valamennyire.)

               Nagy utódja, Bán számtalanszor meglepett. A bevitt kínálatból a tuti befutónak hitt rajzokat átlapozta, s a rendetlen, kaotikus mappából kihalászott olyan munkákat – kétes vázlatokat, általam éretlennek gondolt töredékeket – amelyek publikációja után mélyen elmerengtem. Mi minden lappang bennem! S mennyivel több bátorság kell hozzám, mint legvadabb perceimben is képzeltem.

               És milyen más életre kelt a rajz kinyomtatva. Néztem, ahogy Pados úr a Szikra Nyomdában cinkográf lemezt készített (loptam is használat után belőle) a tusrajzból, majd a kefelevonatot méregettem, miközben a háttérben Landerer és Heckenast gépei (vagy hasonlók) csattogtak, s minden nyomdásznak fekete volt a keze, és az ólmot szinte belélegeztük. És mégis, a fatartalmú, gyorsan sárguló újságpapír hetente evangéliumnak bizonyult. Meg nem unható csoda. (Kosztolányi is szaladt le anno, hogy verseinek nyomdaszagát szimatolgassa…)

               Minden iskolámat, képzésemet titkoltam, sőt letagadtam, mert féktelen kivagyiságomban azt gondoltam sokkal eredetibb vagyok nyers őserőként. Egy – bár érzékeny – belvárosi naturbursch, aki a maga útját járja, s nem hagyja dezorientálni magát semmilyen intézményesített oktatási formával. (Közben ravaszul? gyáván? még egyetemi tanulmányokat is folytattam (fenyegetés hatására, hogy különben elveszítem újságírói státusomat), például közgazdaságtannal terhelve magam, amire akkoriban egy író barátom azt mondta, olyan ez nekem, mintha egy „orchideát arra kényszerítenének, hogy lottószelvényeket áruljon az aluljáróban.” Vele meg – még árulkodás magamról – steineriánus antropozófiai lakás-szemináriumon barátkoztam össze, csak hogy tudósítsak szélsőségesen csapongó szellemi evolúcióm egy másik lappangó ösvényéről… (Mindez de régen volt, a nyolcvanas évek elején...)

               A kényszeres iskolázás egyébként munkaköri kötelességem volt, mivel egy alkalmi szeretőm, akibe bele is szerettem rendesen, azt tanácsolta, hogy legyek újságíró. (Nem rettentem el Mikszáth vallomásától, akinek édesapja azt javasolta, váljék jogásszá, mivel azon a pályán egy kevés hazugsággal rengeteget lehet keresni. Ő az újságírást választotta, ahol – épp fordítva áll a dolog.)

               Első szerkesztőm próbálta csitítani irodalmi hevületű ámokfutásaimat („mint Krúdy Gyula, olyan túláradóan írod még az időjárás-jelentést is”), de respektált, mert közben váratlanul Kaján Tibor mutatta be első körzős rajzaimat az Új Tükörben, egész oldalt betöltve, méltató kísérőszöveggel. (A körző négyszögesítése, a körző körré válik, ökörző, csőrző, coeurző… szólelemények, állatias tárgy-hibridek, még egy olló is volt körző szárakkal, meggyőző habitussal, miközben tudományos sugallatával szemben sem ollónak, sem körzőnek, sem semmi másnak nem volt alkalmas…)

               Nem vittem túlzásba a házalást. De még így is volt a hetvenes-nyolcvanas években lehetőség rajzokkal partra szállni különböző lapoknál. Bepróbálkoztam a régi Mozgó Világnál (Szabados Árpád gondozta a képi anyagot), s megjelentem. A magyar Playboyba is rajzoltam, kicsit, színeset, groteszket. Kár hogy a dögös aktok mellett szinte észrevétlenek maradtak. A 2000-nél Török András kedves – töltőtollal írt, postán feladott – levélben hárított el. A rendszerváltáskor volt egy olyan lap, hogy Világ. Briliáns értelmiségiek cikkeivel. Egy riporter odahívott, próbaként Tamás Gáspár Miklós esszéjét kellett illusztrálnom. Beleőszültem, de meglett. A lap másfél éves fennállása alatt összerajzoltam egy autót magamnak a honoráriumokból. (Skodát, 105-öset, tizenöt éveset. Csakhogy a „meggazdagodás”története is karikaturisztikus legyen.)

               A kilencvenes évek elején a Magyar Nemzetbe is jártam gyakorló handléként, még a régi New York palotába. Egy nap, éppen leadva a szokásos néhány rajzot, kérdezték, tudok-e valakit, aki képszerkesztene. Fél lábam már kinn volt a folyosón. Visszahúztam. Igen. Magamat. A csoda kategória abszolválódott, még státuszba is vettek. Lézengő ritterből (bocs, Ritter Feri bácsi!) szerkesztő úr lettem (bár a titulus hagyományosan a legutolsó slapajnak is járt, igaz, az „ántivilágban”). Annyi volt a prekoncepcióm, hogy én leszek ott a „Bán András”. Nem egyszerűen vártam a korábbi énemhez hasonló éhenkórász rajzolókat, de kerestem őket. Üzentem. Egy napilapnál – akkor! – sok rajz kellett. Papír dossziékból eszkábáltam egyfajta manufakturális „google”-t. Abból kerestem folyamatos lapzártai üldözöttséggel a legalkalmasabb illusztrációkat. Ambícióm volt, hogy meglepjem az olvasót. Legelőször is magamat.  Naponta értekezletre jártam. (Pokoli volt, utána sosem több, tájékozottabb voltam, hanem kevesebb, korlátoltságtól lefárasztott, az álságos törleszkedőktől lehangolt.)

               Az újságbéli megjelenés annyira izgatott, hogy sokáig azt gondoltam kiállításokra én nem is adok be munkát, saját tárlat sem kell. Untatott az ájtatosság, a hülye, hazug kultikus díszelgés, mindenki imitálja – ráadásul hiteltelenül – hogy mennyire tetszik neki a falakra kilógatott képek sora. És adjak belőle (mindig és kizárólag csak ingyen), és lehetőleg haljak meg minél hamarabb – hehe – mert akkor sokat fog érni. (A saját elmúlására – érdekes – egy sem gondolt ilyenkor.) 

               Mennyivel jobb újságban utazni. Még az ágyba is bevihetik a munkám. Mindenestre a legközelebb lehet jutni a nézőhöz. A mai napig szeretek a tömegközlekedésben a közelébe kerülni olyan lapnak, amit más olvas, és az én rajzom meg ott van benne.

               Erről jut eszembe. Éveken – de sőt: évtizedeken – át rajzoltam a metrón, buszon, héven, villamoson. Skicceket az utasokról. Magamat totótippeket kitöltő mélázónak álcázva. Ha leszállt egy modell, eltakaródott másik utassal, vagy felfigyelt, akkor másik modellel folytattam a rajzot. Mint egy Frankenstein. Aki több testből kreál új alakot.

A körülmények – nem vitás – kényelmetlenek, könnyen kínosak. (A jármű zötyög, az utastársak nyomakodnak, süt belőlük a gyanakvás. Itt-ott fülhallgatókkal döngetnek önnön hallójárataikba ütemes zajt, és olvasnak is: áruházi katalógusokat, nehogy véletlenül eszükbe jusson valami, például az, hogy milyen nyomorult, lefokozott életet élnek.)  De épp ez a stimuláló szer. Ha otthon, nyugodt élethelyzetben újrarajzoltam, sose lett olyan epikusan hiteles, mint a megfeszítő körülmények között, kint a „fronton” született tudósítás.

               Ellenőrnek is véltek már, láttam a megvillanó ijedelmet szemekben. És stimmel. Csak én nem a jegyet kontrolálom, hanem az elszalonnásodott kabátok gyűrődésébe kódolt reménytelenséget, a ráncokba, fáradt arcvonásokba beépült tompa iszonyt az univerzum sötét, hideg ürességével szemben, miközben megint elő kell készíteni visszafojtott hisztériánkat, mert a kijáratnál rosszkedvű emberek álldigálnak. 

1
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/25771/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 1 db hozzászólás érkezett!
CsipkeRózsa
CsipkeRózsa 2016-03-11 13:48:07
Ez a rövid életrészlet nagyon érdekes volt, még olvastam volna tovább, részletesebben is.
Az itt látható rajzok megint kiválóak, ötletesek, egyediek. Nagyon tetszenek.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?