Egy ládikás élet emléke

         A hatvanas évek közepén még élt egyfajta falusias családiasság a Népszínház utca környékén.Ki hinné el, hogy a Blaha Lujza tértől egy villamos megállónyira, a járdán ott üldögélt sámliján, faládikája mellett Petrucz néni. Egyszemélyes vállalkozóként – vagy kisiparosnak hívták akkor? – javítgatta a cipőket, szandálokat ott helyben. Nem suszter volt, pontosítsunk, inkább küllemi korrekciókat végzett. A kopott festéseket mázolgatta át. Jobbára női szandálokat. Gyerekcipőket. (Férficipőre egyáltalán nem emlékszem.)

         Petrucz néni több volt, mint javító-szolgáltató. Kötényben, kissé görnyedten üldögélt helyén.

         Beszélgetett nemcsak kuncsaftjaival, de minden ismerőssel. (És ott akkoriban mindenki mindenkinek az ismerőse volt.)

         Volt neki munkaideje? Főnöke, aki ezt – és mást – betartat vele? Nem tudom. De mintha folyton ott ült volna. Esténként belakatolta ládikáját, ebben voltak munkaeszközei: kefék, ecsetek, paszták, festékek, oldószerek, rongyocskák. (Talán cipőpucolást is vállalt? Szegény környék volt, nem az urizálás kerülete.)

         Mindenesetre senki nem bántotta a faládikát. Még a grafitit sem találták fel.

         Mosolygós volt ez a Petrucz néni, olyan beszélgetős fajta. Emlékezvén rá, látom, elvégezte rajta a sors keserű szobrászmunkáját. Vonásait nem lágyította más, csak a szeméből sütő, kissé bocsánatkérő mosolygás.

         Mintha nem lett volna neki saját gyereke, de ettől nem lett gyerekgyűlölő, hanem helyette olyan elfogyhatatlanul kedves tudott lenni ezzel a sok kis szaladgálós Ratkó lurkóval.

         Voltak csínyek persze, például húszfillérest a villamossínre tenni, s megnézni miként laposodik ki, miután végiggördült rajta a 37-es, vagy 28-as villamos. Ó, ez nagyon izgalmas volt! Pláne, ha a titokzatos, szürke síncsiszoló bukkant fel a láthatáron. (S milyen bánatos csúnya volt az eltorzult kis alumíniumdarabka, ami így született…)

         Petrucz néninek állandóan járt a keze, miközben úgy emlékszem folyton beszélgetett. Akkoriban úgy tartották, nem szabad rest módjára üldögélni. Mindig valami hasznosat kell tenni. Suvickolt hát, talán akkor is fényesített valami leharcolt szandált, ha az már közben megszépült.

        A villamos járt rendületlenül, a megállóban fel- és leszálltak, de Petrucz néni nem volt útjában senkinek, pedig akkor is mindig sietni kellett. A kis faládikás támaszpont hozzátartozott a mindennapokhoz. (Miként került oda, talán ki lehetne nyomozni korabeli dokumentumokból, iparengedélyekből, hiszen annyi mindenhez kellett hivatalos papír, s a hivatal mindig szereti megörökíteni működését.)

       Hírforrásként is működött ez a Petrucz néni, rá lehetett bízni lakáskulcsot, üzenetet. Gyakorlatilag állandóan a posztján tartózkodott. Érdekes, hogy enni, inni nem láttam soha, pedig feltételezhető, hogy olykor-olykor ő is táplálkozott. De valahogy olyan diszkréten tette, mint aki úgy gondolja, hogy egy nyilvános munkahelyen ezt nem illik.

       Mögötte volt a Kicsi presszó, ott kávézhatott, s a mosdót is használhatta.

       Mi, gyerekek természetesen nem sokat törődtünk vele, köszöntünk: „csókolom!”s futottunk tovább, mert a gyerek gyakorlatilag mindig fut, még akkor is, ha nem szabad.

       Hol lakott, milyen körülmények között, kivel – nem tudom. Mint ahogy azt sem láttam, milyen magas volt, amikor esténként felállt a sámlijáról (addigra már rég otthon kellett lennem), s vajon merre indult, hová ment, mivel foglalkozott, miután lelakatolta ládikáját.

      Én is önző vagyok, elfoglalt mindig a saját életem gondja, bánata, nem figyeltem én ezt a szegény Petrucz nénit, szaladtam szédülten szívettépő reménytelen szerelmek után, tékozoltam másokra drága időmet.

      Legalább egyszer megálltam volna, kilesni őt, ahogy sóhajt, ahogy elindul az éjszakába, ahogy elbúcsúzik örökre cipőktől, szandáloktól, pasztáktól és rongyocskáktól, szívében végtelen bánattal, s lépked messze, egyre messzebb a Teleki téren, túl Gázgyáron, túl a Fiumei úton, képzetem szerint fel az égbe.

      Ott, a mennyei Népszínház utcában egyszeriben megint fiatal lány lesz, mosolygós, üde tündér, aki angyalok cipellőivel játszik, s belémerül egy derűs, álomszép képbe, ami olyan giccses, mintha a Nagyfuvaros utcában készült volna egy ócska, levegőtlen pince műhelyében.

      Mert a legmézesebb ábrándok mindig kopott, poros, szegényes műtermekben készülnek.

      Így képzelem el Petrucz nénit, valahogy a fantázia világában, legalább ott egy kicsit megdicsőült, holott tudjuk, hogy az élet sokkal szürkébb prózaisággal intéz el bárkit.

      Napjainkban semmi sem emlékeztet a Petrucz néni egykori ládikás műhelykéjére. Más kor ez, nem lehet már többet ilyen hangulatnak helye sem itt a Népszínház utcában, sem sehol másutt ezen a földön.

5
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/25265/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 5 db hozzászólás érkezett!
Vitkóczy 2016-04-11 01:59:07
Igyekszem pótolni az eltűnt hozzászóllást, mert az egyik legjobb írásod, ahogy már korábban is mondtam. Nagy élvezettel olvastam, mert én még nem láttam ilyen "kisiparost', hisz akkor én még a falusi utcák porát rúgtam, és csak irigyeltem az emeletes házban lakó pesti gyerekeket. Hú micsoda élet lehetett Pesten, ahol villamos zakatol, lépcsőház, gang, tér! Mi is lapítottunk 1o- 2o fillérest, de csak a vonat alatt, a nagymenő fiúk az 50 fillérest se sajnálták, - én igen, azon már egy fagyit lehett venni. Engem elbűvöltek a kilapított pénzek. Ugrattak is a nagyok, hogy majd kisiklik a vonat, meg majd fülöncsip egy vasutas. Én meg jól elhittem. Olyan jól elképzeltem a nyáron glottgatyában rohangáló ratkó gyerekeket, a stilfésűt a farzsebbe tűző menő nagyfiúkat, a tupírozott hajű, figyulával ékesített konytú presszós nőket. No de a ládikás néni, nekem még most is maga a csoda. Még ilyent sose láttam. Cipőpucolót a Nyugatinál igen, de azt, hogy valaki cipőt pucoltassan azt soha. Micsoda varázslatos világot rajzoltál elém! Petrucz néni.
"Elvégezte rajta a sors keserű szobrászmunkáját, vonásait nem lágyította más, mint szeméből kisütő kissé bocsánatkérő mosolygás." Ezzel a mondattal megjelent előttem a kicsit kopott ruhás, kedves mosolyú, hajlott hátú néni. Hát persze, hogy a rohangáló fiúk közül ki is figyelt volna rá?! Talán néha a felnőttek, hisz szeretett beszélgetni. Vajon hová ment haza, milyen volt az ünnepe, hová tünt mielőtt az égi Népszínház utcába szárnyalt volna? Hol lakott, mi volt a sorsa? Biztos elmesélte a környékbelieknek, a preszós lányoknak? És milyen furcsa, hogy mire az embert érdekli, már nincs kitől megkérdezni. Hová lett a ládája? Ki vitette el, mikor hová? Mégis gyerekkori emlék, ami az idő múlásával megszépűl, kedvessé válik, mert valóságosabbá varázsolja, pontosítja az emlékezésedet. Engem is fantáziálásra kényszerítettél, elképzeltem Petrucz nénit fiatal lányként egy felhőn pózolva, csillogó villoogó tűsarkú cipőjét angyalkák fényesítik. "Belemerűlt egy derűs, álomszép képbe, ami olyan giccses, mintha a Nagyfuvaros utcában készült volna egy ócska levegőtlen pince műhelyében." Zseniális mondat, leveszi a cukormázt az álomképről. " Mert a legmézesebb ábrándok, mindig kopott, poros, szegényes műteremben készülnek." Csuda igaz, mondat a szegénynség olcsó romantikájáról, amit még gyerekfejjek, szépnek színesnek látunk. Annyira tetszett ez az írás, hogy megosztottam. Gyorsan 4-5 lajk érkezett. Aztán az én gyerekkori ismerőseimben merült fel a gyerekkori utcák képe, Petrucz nénik nélkűl. Látod milyen érdekes ez, hogy te már rég mással foglalkozol, mégis időben térben messze lévő emberekben elindítassz egy folyamatot, a saját emlékezést, a saját értelmezést. Ezt olyan kevésnek találtam, mert engem a pesti utcák képe érdekelt volna,( a falusit ismertem). Megoszottam a Budapesti képek cenzura nélkül oldalon.. Ez egy nagyon jó oldal, szeretem. Rögtön emelkedett a lajkok száma ha jól emlékszem 21 embrnek tetszett, de nem érkezett hozzászólás. Ekkor feltettem a Budapest régi koccsmái éttermei oldalra. Na látod a "kocsmatölteléke" már sokkal beszédesebbek voltak. ezt már érdemes megkeresned, mert lehet, hogy sok ismerősöd is van köztük. De az ő képzeletük is szárnyalt, az utolsó bejegyzésnél már a Hold utcánál jártak. 121 lájk és jó sok hozzászólás érkezett. Örömmel olvastam soraidat, igy mégiscsak szebbnek színesebbnek tünik - valjuk be amúgy, szürke és szegényes - áldott szép gyermekkorunk.
Válaszolok
Vitkóczy 2016-03-07 19:22:26
Milyen hosszú lehet a hozzászólásom, mert írtam egy elég hosszút és azt hiszem nem ment át.
Válaszolok
Szerényi Gábor
Szerényi Gábor válasza: Vitkóczy bejegyzésére 2016-03-04 11:55:10
Igen, nagyon... (akár a saját utóéletem...)
Válaszolok
Vitkóczy 2016-03-04 11:49:56
Érdekel az írásod utóélete?
Válaszolok
CsipkeRózsa
CsipkeRózsa 2016-02-22 16:36:24
Nekem ez az írás nagyon tetszett. Olvasás közben láttam az utcát, a villamost, az embereket, és főleg Petrucz nénit.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?