Egyszer voltam Mick Jagger, - de még leszek

    

 

        1971-ben Lala bácsi, a sümegi Kisfaludy Sándor Gimnázium énektanára meghallotta az „idők szavát”. Merész kitérőt tett a Kodály módszerre hangolt tantervből: egy Rolling Stones kislemezt játszott le egy amúgy szerencsétlen kis szerkezettel. Mosolygós bizakodással közölte, hogy ezt fogjuk elemezni.

        Meghökkenten figyeltünk. „I Can’t Get No Sa-tis-fac-tion!” Ennek is definiálható az üteme, ritmusa, hangneme? Szolmizálhatjuk éppen úgy, mint a Felszállott a pávát? Violinkulcs, négy-negyed, disz-fisz, g-moll, staccato, forte – a Stones is lejegyezhető, mint egy iskolai anyag? (Visszafojtott kamasz-vihogások közepette még kéztartásokkal is jeleltünk, ahogy azt a népdaloknál már begyakoroltuk.)

        Na, tessék. Hogyan lehet így lázadni? Nem azért imádtuk a rockot, hogy aztán abból is lexikális tudnivaló legyen. „Ki tud többet Mick Jaggerről?” (Speciel ez igenis érdekelt. Sokkal inkább, mint az, hogy mit bányásznak az Urál-hegységben, hogyan kérődzenek a páros ujjú patások, mik azok a szénhidrogének, továbbá mi a másodfokú egyenlet megoldó képlete…)

        Egy-egy kalandos úton érkezett, egzotikus (német, angol) újságból kivágott fotó, újságcikk olyan reveláló erővel hatott, mintha illegalitásban várakozó titkos ügynökök kaptak volna muníciót komplikált küldetésükhöz.

        A legapróbb motívum is delejes mély értelműséggel, minimum duplafedelű üzenetet sugallt. Vagy legalább beleláttuk, belehallottuk. A konformizmus elleni lázadás rock-kommandója a Stones, ám ugyanakkor csak szellemileg igénytelenek egyszerűsíthetik produkciójukat csupán szórakoztató show-nak. (Gondoltam így, egy kissé hányaveti hetyke fölényeskedéssel.)

        Mint egy megkésett, de még mindig életmentő Marshall-segély, úgy kellett minden időben a Rolling Stones zenéje. A nagyon tűhegyre vevő, kipécézésre hangolt kritikus persze kóstolgathatja életművüket, szövegben, dallamvilágban találhat kevésbé combos megoldásokat. De hát bármely művészeti ág kiváló alkotójánál lelhetünk zsengéket, nem igazán kiérlelt, vitatható polifóniákat, s nem is feltétlenül a kezdeti szakaszban.

        A Stones, mint jelenség azonban több mint a világ elsőszámú rock-bandája. Ki tehet erről? Mick Jagger, a mitikus főhős, az ő erotikus, provokatív, kultikus mozgásával, ahogy szinte animálja a ritmusokba kódolt mélylélektani rétegeket, s lüktető, színes rajzolatát vetíti tudatalattinkba? Övé az elsőség, ő az uralkodó bolygó, de nem lehetünk igazságtalanok, hiszen Keiths Richards nélkül „félkarú óriás” lenne a banda, hogy gróf Széchenyi bon-mot-ját ajánljuk fel áldozatként az istenkísértő szóhasználat miatt.

        Rá is illik a színész aforizma: „kellett egy kis idő, míg ezt az arcot összeittam magamnak.” Az alkohol, a tudattágító szerek provokatív használata - (lehet, hogy nem a használat, hanem a provokáció a hangsúlyos?) - inkább színpadi kelléknek tűnik, de óva intenék bármilyen eskütől, amely a szerektől való szűzi érintetlenséget bizonygatná.

        „Enfant terrible”, vagyis a „rettentő kölyök” örök címet mindenestre Richards és a többiek egyaránt kivívták maguknak, láthatóan korhatár nélkül. (Apró, de jellemző adalék: Keiths nemrég azt vallotta, hogy édesapja hamvait kokainba keverve elszívta –„nem tudtam ellenállni” -, majd utóbb visszakozott az általános megrökönyödésre reagálva. A sztori így is kamaszosan bájos, „lám van lelke a sokat próbált rockernek, mégse pöfékelte el a fater maradványait.”)

        Borzasztóak a fiúk? „Öreg huligánok?” Éppen hogy nem. A sok idegesítő, hazug, önmagát kellető, önmagától eltelt politikus, reklámarc között legalább egy nyomelemnyi üdítő tisztás: a Rolling Stones!

        Elfogult vagyok. Egyetlen egyszer felléptem a Rolling Stones-szal Moszkvában, 1981-ben, az egyetemi kollégiumban. Egy számot én énekeltem Mick Jagger-rel közösen. Nagyon jó volt az erősítés. Mick előzékenyen hagyta, hogy ezúttal én legyek a szóló sztár. Szenvedélyesen vonaglottam, a Some Girls című számot adtuk elő. Persze őt utánoztam. A közönség is ezt várta. Lányok nyúltak föl az asztal tetejére, ahol egy pillanatra én voltam Mick Jagger. Az érzés leírhatatlan. (Szóval ilyen ez? És nemcsak a kompromittált szemérem miatt. A szabadság mámora – ha csupán illúzióként is – ott perfektuálódott. A banda előzékenyen a háttérben maradt. Egészen Londonig kellett volna hátrálnom, hogy ténylegesen kooptálódhassam a Stones tagjai közé. De ez a pót-tagság is szívbalzsam volt! Some Girls! Szó szerint…)

        Egy alkalommal végletekig feszülő csatát vívott az angol futball

válogatott, s látható volt, hogy Mick Jagger a lelátón igencsak beleélte

magát a szurkolás izgalmába. Az angolok gigászi küzdelemben, de vesztettek. Roppant lelki csapás is volt. És micsoda tartás: Jagger felállt és megtapsolta a győztes ellenfelet.  A szenvedély hercege! A színpadon mindig robbanékony művész! A szegényebb társadalmi létből üstökösként felívelt fenegyerek! (Én azt is megbocsátottam volna neki, - magamból indulok ki - ha egy kicsit tör-zúz, tombol, nyilván még jól is állt volna neki. De ez még szebb, még jobb volt.

 Hogyan is beszél Kent Lear királlyal? „-Van egy dolog, mit gazdáménak szeretek tudni. – S mi volna az? – A méltóság.”)

        Aszúsodik a Rolling Stones. Az illékony szédület, lám velük maradt. Micsoda mágikus erő! Micsoda szuggesztió! Tréf. biz. népies hasonlattal az ifjú szívek (idősebb generációké is) megannyi „kukorica-jancsiként” sóvárognak a mindig a messzeségbe nyargaló banda-bandérium után.

        A Stones egész pályafutásán mintha mindig úton lenne. És egész útjukon azt sugallja lényük, hogy ők már ott vannak, ott a célban. Persze, sosem tudjuk pontosan, mi is ez a hőn áhított állomás. Nem a gazdagság, nem a luxus. (Az, mintegy mellesleg megvan.) Van, valami rejtélyes más fokozata az életnek. Bizonyos értelemben a beteljesülés is csak a kezdete a szerelemnek.

  És mintha ők sem csupán a fogalmakkal megragadható vágyakat teljesítenék be. A legeszeveszettebb buli is feszegeti a határokat. Életigenlés, érzéki örömök – naná, még szép! Vagányok vagyunk. (Vagy úgy teszünk.) A Stones-ba mindenestre van felvétel. Az arra fogékony lelkűek minden alkalommal megtalálják a módját, hogy milyen szólamban tudnak bekapcsolódni a „gördülésbe.”

Egy kicsit most én is próbálok: díszpárnán fakanállal segítek be Charlie Watts-nak a ritmus-szekcióba. „Lady Jane, Let’s Spend The Night Together.” Balladisztikus gyöngédség és magával ragadó szenvedélyesség. Nem kell szégyenkezni az emocionális IQ miatt. Mi, a Rolling Stones-ban ilyenek vagyunk.

                                                   

               

 

1
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/24124/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 1 db hozzászólás érkezett!
Cabe
Cabe 2016-01-22 01:27:40
Király! Ez nagyon telibe találtad! Köszönöm! Egy öreg rocker, aki szintén felszokott lépni a Stonessal...
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?