Nixon a Garay téren

                            

 

 

            Kedves Gyurikám! A sors akarata kiszámíthatatlan! Mai napunk úgy alakult véletlenül, hogy du. 5 órakor sem én, sem anyu nem tudott itthon lenni, pedig ez az az időpont, amikor kezdődik az IBUSZ vendégfogadási kötelezettségünk. (Pirike megbízása folytán Nagymama bevásárolni ment és vele ment anyu is. Egyidejűleg nekem is volt egy sürgős feladatom Ilonka nénéddel kapcsolatban.)

            Amikor nagy sietve hazaigyekeztem: látom, hogy a lakásajtónknál vár 3 kétes külsejű fiatalember, egyikük a kezében lobogtat egy IBUSZ szobautalványt, egy a 3 közül csúnyán hippis kinézetű a hozzátartozó függöny-frizurával (ilyen egyéneket látunk a Kék fény című tévéadásban).

            No: itt a történelmi pillanat! Azt hazudtam nekik, hogy sajnos nem tudták megoldani a fűtési problémát… ki sem nyitottam a lakás bejárati ajtót, azt mímelve, hogy nincs is nálam kulcs!! ELMENTEK és én úgy éreztem, hogy meg kell szüntetni ezt a kereseti tényezőt!

            Hála a sorsnak, a véletlennek, vagy hála Istennek nem voltunk itthon! Így könnyebben lehetett megtagadni a vendégfogadást! Ők nem kerültek birtokon belüli helyzetbe, és most remélem, hogy találnak másutt szobát. Képzeld el, hogyha anyu itthon lett volna, milyen kedvesen nyitott volna ajtót… Rémítő lett volna ezekkel egy fedél alatt lenni ezen az éjszakán! Ijesztő pasasoktól menekültünk meg! Ezt intő jelnek látom, és úgy érzem, hogy ezt abba kell hagyni!  A pénz nem minden – össze tudunk ennyit hozni megfelelőbb munkával is! Ezt nem szabad tovább csinálni, és nyugtalanságot vállalni napról napra. Téged tudunk segíteni e nélkül is!

                                                                      Ölel Apád”

            Bodó honvéd ültében még inkább magába roskadt.

            „Hippi kinézetű, függöny frizurával.”

            Röstelkedett.

            Ha otthon lenne, ha civil lenne…

            Minél hosszabbra növesztené haját, borostás lenne, szűkszárú bordó mikrokord farmert viselne fekete inggel.

            Ez nem tetszene apjának. Ő imádja apját, de nem szeretne olyan ruhákat viselni, amilyeneket ajánl neki. „Én onnantól fogva, hogy hivatalban dolgoztam, mindig sötét öltönyben jártam be.” Jó. Az angol-magyar bankba, 1936-ban. És a Bizet-től a Gyöngyhalász dalát énekli, meg a Hazám, hazám-ot Erkel Ferenc Bánk Bánjából.

            Azoktól ő megőrül.

            Smoke On The Water. Az igen. Deep Purple. Led Zeppelin. Moby Dick. Immigrant Song. Ilyenektől érzi, hogy van szabad és szenvedélyes élet itt a földön. Aminek persze mostanában még inkább a hiányától szenved.

            A bevonulás napja olyan volt, mint egy álom. Orrba vágta a fertőtlenítő szaga, a laktanya minden porcikájában sprőd és horzsoló idegensége. Voltaképp senki nem bántotta, mégis folyamatos sértésnek élte meg a puszta ottlétezés tényét.

            Miért kell újra meg újra olyanok társaságában lenni, akikhez semmi köze?

            Ez visszatérő érzése volt.

            Az első rémület után próbálta kiismerni az „ellenséges terepet.” 

            Kezdtek kirajzolódni arcok, erővonalak, a katonai hierarchia szerkezete, a honvédek túlélési taktikája. (Mindez békeidőben, hála az égnek.)

            Elhatározta, hogy belesimul, szürkül a rendszerbe.

            Nem feltűnni semmivel.

            Ha újra és újra felmosatják vele a folyosót, a vizes blokkokat, a hálótermet, zokszó nélkül megteszi. Egy arcizma nem rándul idegesen. Mozdulatai nem árulkodnak, hogy belül mit érez.

            Óvakodik a szemkontaktustól.

            Szűkszavú.

            (De ravasz! Színtelenül beszél, hogy némasága se legyen irritáló!)

            Közhelyesen.

            Ez terve.

            Egy kis verses könyvet – zubbonyzsebben elférő – visz magával. („Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”…) Masszírozza lelkét. („Eszmélet.”)

            „Ne szórakozzál, mert pofádat beverem!”

            Kakaskodnak ketten. (Nem az ő dolga. De azért figyel. Szinte fáj neki a többiek egymás közötti durvasága is.)

            Mi lehet otthon. (Ezen tűnődött.)

            Amikor hazament, apja szeme fényes volt a visszafojtott könnyektől.

            Ő érzéketlen, bement szobájába, lerogyott, magnójával játszatta a Jézus Krisztus Szupersztárt. „Hallod?” Épp korbácsolták a címszereplőt. Apja hallgatta, s azt mondta: „a szép dallamok majdnem mindig szomorúak.” (A laktanyába visszaérve jutott csak eszébe, hogy tapintatlan volt apjához, aki betegen  imádkozott csendesen a Teremtőhöz, amikor ő a magnót felhangosította.)

            Szeretett őrségben lenni.

            Nyitott szemmel álmodott.

            Jöttek a képek.

            Nixon, a volt amerikai elnök a Garay téri piacon.

            Kiszáll egy Lada taxiból, odamegy a kofákhoz, beszélget. (Tolmács van vele.)

            (A történetet egy londiner ismerőse mesélte. „A Gellértben lakott, még szenátorként járt itt, kíváncsi volt a hétköznapi életre, kivitette magát az élet sűrűjébe.”)

            Vagy igaz, vagy nem.

            De izgatta fantáziáját. „Látta” is a részleteket. Nixon sötét öltönyét. Olyasmi holmi lehetett, mint amit apja viselt annak idején. (Csak drágább szövetből.)

            Minél szürkébb, unalmasabb, sivárabb az élet, annál jobban szomjazott különlegességre, valószínűtlenre.

            Pár évvel korábban egy barátjával bekéredzkedtek az amerikai követség épületébe a Szabadság téren.

            „A könyvtárba jöttünk!”

            Két megszeppent, elszánt kamasz.

            A barátságtalan őr beengedte őket.

            Néztek a talpuk alá.

            „Ez a kőpadló, ez már amerikai felségterület!”

            Egyenruhás, kétméteres fekete bőrű katona – övén tokban forgótáras revolver! – mint egy filmsztár vonult át a színen.

            A könyvtárban épp Richard Nixon zongorázott. (A Fehér Házban, filmfelvételen.)

            Amikor egy percre egyedül voltak, barátja két színes magazint az inge alá rejtett.

            Nem kértek menedékjogot, csak csentek egy kis szabad sajtót.

            Vajon lefényképezték-e őket? (Ha igen, akkor kik? És ha nem, akkor is kik?)

            A következő hétvégén – már tudta – nem mehet haza.

            Ez rosszkedvűvé tette.

            Hiába szuggerálta magába, hogy milyen fitt lesz tőle, mint program csak alulmaradt a civil tervekkel szemben. (Hiába a hősies rohangálás géppisztollyal, kúszás-mászás, férfias helytállás. Ezt inkább hazai pályán, civil próbatételekkel vágyta.)

            Gondolatban dezertőr lett.

            Csak állt a hideg, sötét, vidéki, téli éjben.

            Nézett a semmibe.

            A reménytelen ürességbe.

            Valahol a látható világon túl rejtőzik egy jobb élet. (Sokkal vonzóbb uniformisban, mint itt. Igen, az amerikaiaknak a katonai egyenruhájuk is vonzó.)

            Ezen a tájon csak a szorongás, szobakiadás, nyomorúság jut osztályrészül – gondolta nekikeseredve.

            És egyre csak rejtegetve titkos elvágyódását.

            Egy nem is luxus világba, csupán egy méltányos sorsba.

            A sivár körletből elképzelve ez csak az elérhetetlen, mesés Nyugaton tűnt lehetségesnek, ahová – akkor úgy látszott – soha el nem juthat.

                                                                                                  

           

           

           

           

           

            

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/23766/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?