Pick a pakkban

Időről időre a közbeszéd tárgya az orvosoknak adott paraszolvencia. Végigmorajlik egy-egy fölhördülés, aztán lecsendesül. És megy minden tovább. Ugyanúgy.

Adjunk? Ne adjunk? És mennyit ne adjunk? (Borítékban, persze.)

Eszembe jut, hogy életem első tizennégy évében úgy éltem orvosi ellátás tekintetében, mint a richmondi herceg. Nemhogy én, vagy szüleim honorálták volna családi orvosomat, hanem éppen ő jutalmazott pazar ajándékokkal engem.

Kisfiú voltam, de magázott, sőt urazott. (Az általános országos "elvtársazás" közepette.)

Nem csigázom tovább a hitetlenkedést, doktorom édesapám fivére volt, Jóska nagybátyám. 

Akkoriban természetesnek vettem, hogy szegény nyolcadik kerületi négyes társbérletünkből átvillamosoztunk az úri ötödik kerületbe, s egy tisztes polgári életformát sugalló, hanyag eleganciájú lakásban működő magánrendelőben vettem részt kivizsgáláson. (Noha akkoriban még nem tudtam így számot adni a körülményekről, átéltem, hogy a csodálatos dolgok gyakorta hétköznap történnek. Nem kell például születésnapra várni, hogy egy csodálatos lendkerekes kisautót magaménak tudhassak.)

Persze nem volt azért egyoldalú a jótett. Ha nem voltam beteg, kisebb-nagyobb feladatokat kaptam, "hozzon kérem egy poharas kefirt a kisboltból, egy Magyar Nemzetet az újságostól. A visszajáró pénzből vegyen magának egy Korfu szeletet."

Vizsgálat után latin szavakat tanított, mesélt az ókori rómaiak életéről, valamiért Marcus Auréliust nagyon kedvelte. "Ne feledje kérem, kölcsönös megértés, bölcs belátás, nemes szív, méltóság."

Agglegény volt, de a család tiszteletteljes megértéssel vette, hogy imádta a nőket, élete utolsó szakaszában nagy szerelemben élt egy nála harminc évvel fiatalabb elvált asszonnyal, akit azért nem költöztetett magához egy budai villából. 

Tudós ember is volt, igazi gyakorlati életben ügyetlen típus. 

A hatvanas évek elején Prágába ment egy orvos kongresszusra. Jótét lelkek, munkatársnői becsomagolták úti pakkját. Gondosan beletettek egy akkoriban kurrens árunak számító, nagy rúd Pick szalámit. Az volt a tervük, hogy a doktor úr majd a cseheknél jó pénzért eladja, s hoz cserébe ezt-azt. 

Jóska bátyám engedelmesen kiszállította kofferében a csempészárut.

És ugyanolyan állapotban, becsomagolva vissza is hozta. (Tökéletesen elfelejtette a tőle teljesen idegen haditervet.)

Egyszer nagy lelkesedéssel rontottam be a lakásba (apámnak kulcsa volt hozzá), s feltéptem a nagyszoba ajtaját. Egy riadtan a kisebbik szobába átlibbenő meztelen nőt láttam. Akkor tanultam meg, hogy előbb kopogni illik, mielőtt benyitunk valahová.

Fiatal orvosként Miskolcon élt, dolgozott. Voltak szegény betegei is. Kijárt putriban lakó cigányokhoz is. Azok nem tudták volna megfizetni, ezért azt kérte, a gyógyításért cserébe tanítsák őt a cigány nyelvre. (Egy szótárat el is kezdett amatőrként írni, de jött a világháború, s mindez töredékben maradt.)

Kedvenc szerzője Goethe volt. Németül olvasta eredetiben. 

Hátramaradt néhány tanulmánya, naplója. 

Ha belegondolok, nemcsak egy nagyszerű embert, kiváló orvost, imádni való családtagot vesztettem el vele, hanem egy olyan bölcs életszemléletű nemes karaktert, amilyen nincs többé, és attól tartok nem is lesz soha már.

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/23673/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?