Egy háztartásban Kleopátrával

                      Egy háztartásban Kleopátrával

 

            Teljes kimerültségemet jelezte, hogy a Madison Garden közelében már egy parkolóórát is hosszasan tanulmányoztam, mire rájöttem, hogy egész másutt jár az eszem. Ágival való szakításomon tűnődtem kényszeresen, hogy érdemes-e az után szaladni, aki elhagyott? Mint egy rissz-rossz sláger, belakott a hiánya. Több mint egy óceán választ el tőle, s mégis hurcolom mániákusan érzelmi zűrzavaromat.

            „What should I do with him?” – kérdezte az Al-Aksza Mártírjainak puskás embere a poros gázai téren a tömeget, miközben egy férfit lökött le a földre.

           Tényleg a tömeg válaszától tette függővé, hogy mit tesz?

           Ezen töprengtem a New York Times riportját fordítgatva késő délutáni kávészünetemben. (Erről az önkényeztetésről legdrákóibb spórolásaim közepette sem mondtam le.)

           „Kill him immidiately!”

           Mit is várhatunk a felhevült tömegtől? „Öld meg azonnal!” Védőbeszéd nem volt, statáriálisan elítélték az ötvenéves palesztin férfit, Izraellel való együttműködésének és saját kiskorú lányának szexuális zaklatásának vádjával.

            Legalábbis ezt mondták.

            A végzet hatalma. A fotón az ősz hajú férfi már le is rogyott, az ő szerepe befejeződött itt a földön. Elképzeltem az arab külvárosi jelenetet, a szenvedélyes ítélkezőket, a hamszint, a forró levegőt, az ordításokat, az elítélt néma iszonyatát. (Miért, hogy mindig az áldozat helyébe képzelem magam?)

            Küzdeni kellene Ágiért, de lélekben már föladtam. Ha majd visszatérek Európába, talán megpróbálom még visszahódítani, ha persze egyáltalán hazamegyek.

            Húzom az időt. Hivatalosan nyaralok, regenerálódom (beteg is vagyok), leszegényített költségvetéssel több hetet is kihúzhatok itt. Valójában megszöktem.

            Megrángattam a Modern Múzeum kapuját. Végül kijött az őr, ma szünnap van, mutogatott a feliratra. Semmiség, mégis szégyenkeztem. Eredeti tervem szerint Brooklynba mentem volna, Böröczékhez a Dobbin utcába, néhány átszállással sitty-sutty odaérek, de közben pontosan tudtam, hogy nem akarok odaérni. Kíváncsiságom vitt volna, de féltem, hogy csak magamba roskadtan szerencsétlenkedem.

            Egy barackszín ruhás lány sietett el mellettem, ahogy állva írtam noteszembe, picit meglökött véletlenül, „excuse me” mondta, s eszembe jutott, hogy napok óta senki nem szólt hozzám.

            Megint szembesültem a ténnyel, hogy mennyire nem esik nehezemre lemondani az emberi kapcsolatokról. (Sajátos ellentmondás, hiszen egész újságírói pályám éppen az ellenkezőjéről szól. Ebből is látszik, hogy milyen nehéz egy ilyen bonyolult alakkal, mint én.)

            „Hugs and Kisses.” Állatkert reklám. (Csókok és ölelések.) Krokodil, óriáskígyó, orángután. Szerencsebambusz tíz dollárért. Mit is akartam ma még? A bennem élő közönséges ember rezonál a világ hívságaira. Gyűjtögetem én is az élet hordalékait, szegény és gazdag motívumait.

            New York kezdeti kaotikus tömegéből kezd kirajzolódni a megragadható, átélhető karakterek sora.

           „Megkapható vagy!” Fenyegettem meg a Times Square-t a járda szélén imbolyogva. Hagyva, hogy elképesztő méreteivel, dinamizmusával, milliárdnyi lüktetésével elnyeljen engem, szegény szökevényt Pestről.

            Elvihető a lelke is, szuvenírbe kódolva. (Na jó, az illúziója.) De nem elfelejteni, hogy pénz nélkül lenni egyenlő a halállal. Vagy ami még rosszabb: a haldoklással.

            Ilyen drámai képzetek hangulatával sodródtam magányomban. Visszakúszott az újságban böngészett riport. „Halál, türtőztesd rémképeidet!” - feleseltem magamban Allen Ginsberg verssorával. Már egészen elvesztem a kis utcákban bolyongva, holott itt vonalzóval szabták ki a város térképét.

            Minden érdekes.

            Nincs más tervem, mint hogy hagyom magam sodorni a pillanatnyi impresszióknak alávetve magam.

            Egy kirakatban Marilyn Monroe fotókon rögzített arcát, mosolyát, elbűvölő tekintetét néztem. Mit mozdít be a lélek mélyén egy hajdan élt szép nő síron túli emanációja? Olyannyira, hogy nemzedékekkel később születettek is rezonálnak rá.

             Mi ez a szentképek hatékonyságával vetekedő ezoterikus ikon státusz, amit betölt? Hedonista, pogány termékenységi kultusz újkori reinkarnációja?  Egyszerűen jólesik nézni, révülten elmélyedve ezt az arcot, alakot.

            Mintha kileshető volna valami ősi titka a teremtésnek. Olyan rejtelme, ami szavakkal meg nem ragadható, de virtuálisan itt lüktet lényünk lényegében.

            Eltévedtem.

            Előttem egy parkban egy obeliszk. „Cleopatra’s Needle.” Krisztus előtt 1600-ban az egyiptomi Heliopoliszban állították föl („was erected”) először. A rómaiak Alexandriába vitték, onnan a XIX. században szállították New Yorkba, az egyiptomi khedive (ez valami uralkodói rang) ajándékaként, majd 1881. február 22-én W. H. Vanderbilt nagylelkűsége folytán került ide.

            Mindezt szorgalmasan lemásoltam a talapzatról, magam sem tudom minek. Aztán eszembe jutott pesti lakásunk, ami a Kleopátra emlékmű ideállításakor már 6 éves volt az Osztrák-Magyar Monarchiában.  Zűrzavaros visszavágyódás a múltba, ez az idők latolgatása?

            Honvágy?

            Nem keresek választ.

            Csak egy kicsit – gyöngéden – odadőltem az egyiptomi királynő emlékoszlopához. Olyan jólesett, mintha hazaérkeztem volna, valódi otthonomban lennék. Vagy legalább egy háztartásban Kleopátrával.

 

                                                                                                                                                                                                                                     

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/23576/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?