A varázslóra várva

          Egyedül maradtam, megtehettem.

          Azért kikukucskáltam a konyhába. Erzsike néni bárhonnan kinőhetett a

semmiből. (Ő nevelési célzattal néhányszor odafogta kezem a szekrényajtóhoz,

és párszor rácsukta. „Ne kutlákodj Lacika!” Százharmincnyolc éve alatt egyetlen

egyszer nem láttam mosolyogni, még néhány szál bajuszkája is zordan meredt a

Népszínház utcai négyes társbérlet ételszagú légterébe.)

          Iduka, a házunkbeli Kicsi presszó dundi takarítónője sem volt a

bérleményben. Bár lehet, hogy kicsinyke cselédszobájában feküdt gömbölyűn a

dunyha alatt. (Igaz, akkor rezegve szólna a néprádióján valami magyar nóta,

vagy a Szabó család folytatása. „Icu elhárította Kárpáti közeledését, Szabó néni

pedig bement a tanács panaszirodájára, hogy elégtételt vegyen, amiért csúnyán

megbántották.”)

          Apu szolgálatban.

         "Ke-szo-sze-va-csü-hé-pé”, vagyis kedd, szombat,

szerda, satöbbi beosztásban. („Vasárnap benn tudom nézni a meccset a főnök

irodájában! De ez titok!”)

         Anyu kávéfőző a Kicsi presszóban, Terka testvére elintézte,

hogy közel legyen munkája. (Tényleg csak egy fél emeletet kell leszaladnia,

viszont sokat van estére is beosztva. „Lacika, ott van a gázon a rizses hús, egyél

rendesen, savanyúság a kredencen, csak utána edd meg a Tátra csúcsot, mire

följövök, aludjál már, fogat mosni ne felejts, és a leckéd is legyen készen!”)

          Mire várjak még?

          Kinéztem az ablakon. Hullt a hó kitartóan.

          Fősped-Főtefu. Ez volt kiírva

szemben. Zörögve jött a villamos az EMKE felől, a 37-es éppen, zötyögött

tovább a Teleki tér felé. (Végállomás a keresztúri temetőnél, az Óperencián is

túl.)

          Fekete télikabátos ember ballagott aktatáskával a kezében, kalapján

fehérlett a hó, a járdaszélén már felkupacolva fagyott össze a csapadék.

          Szénszünet. Ezért nem kellett iskolába menni. És a karácsony is

közelebbinek tűnt így.

          „Viri a varázslat, Piri a parádé, Csilicsalamádé, hipp és

hopp, szervusz Balogh Gyuszi!” Rádiójátékot hallgattam. A lassan melegedő,

nagytestű, politúrozott, fényes, sötétbarna Orion készülék hangja magával

ragadó volt. Ültem a földön a szőnyegen, ölemben füzet, mellettem könyv.

Vernétől A lángban álló szigettenger, vékony, fűzött kiadás, de szép, eredeti

acélmetszetekkel. Ezeken jól meg lehetett tanulmányozni a gyönyörű,

sokárbocos hatalmas hajókat, rajtuk a szigorú tekintetű hős kapitányt, karddal

és messzelátóval a kezében…

           „Piri a parádé…” Hatott a rádiójáték. Balogh Gyuszi szorongatott

helyzetében rendre elmondta a varázsigét, szólongatta a varázslót, és Csilicsala

bácsi mindig jött is: „szervusz, Balogh Gyuszi!” Meghallgatta gondjait, s jó

tanácsokat adott.

           Mit kérjek én?

           A karácsonyi ajándékokat lehetett sejteni.

           Egész ősszel mondogattam már, hogy olyan fatusájú fémcsövű, parafadugót

kilövő játékpuskát annyira szeretnék.

          („Ugyanolyat, mint a Stoll Gabié, madzagon van a lövedéke,

higgyétek el, nem veszélyes!”) Ennek van esélye, meg valószínű egy új könyv,

talán a Makacs Keraban, szintén Vernétől, meg édességek.

          Erzsike nénitől a szokásos kockás flaneling, persze minden évben nagyobb,

mert növésben vagyok. Zordan fogja átadni, pedig senki nem kényszeríti, hogy részt

vegyen a karácsonyban. Ami - ez a hivatalos besorolása - a szeretet ünnepe. 

          Rokonunk ő, özvegy Szabó Nándorné. Eredetileg az egész lakás az övé volt.

Ám férje meghalt, gyereke nincs, az új rend úgy döntött ossza meg a három szobás

lakását (plusz cselédszoba) másokkal, ennyi nem jár neki.

          Ha már a hatalom, a dolgozókénak mondott diktatúra

kifosztja, legalább próbált nem vadidegeneket beengedni. Hát apám lett az

egyik albérlője. Abban reménykedett, hogy apa elveszi feleségül. Végülis távoli

rokon, beleférne.

          E helyett idehozott még egy nőt. Fiatalt, szépet. Aki ráadásul szült még

gyereket is a szűkös társbérletbe. 

        „Jézusmária!” Mondtam egyszer megriadva, amikor a sötét fürdőszobában

Erzsike néni kinőtt a kopott csempés falból és véletlenül nekiütköztem. „Mióta van

neked Jézusmáriád, Lacika?” Kérdezte szigorúan. Vállat rántottam

észrevétlenül. Az első áldozás is kimaradt az életemből. Helyette Lenin-jelvényt

adtak, kisdobos-nyakkendőt.

         Csak néztem mohón sóvárogva régi, díszesen faragott, fiókos komódját,

de jó lenne „kutlákodni” benne!

         Oldalt pillantottam, a Füles újság címlapján egy pirospöttyös fürdőruhás

színésznő mosolygott. Vonásait, alakja hajlatait szürke grafitceruzával erősen

átrajzolták. Feri bátyám volt a tettes, indigóval másolta a néni testét. (Az aktot

rákasírozta egy furnérlapra, azt gondosan körbevágta lombfűrésszel, gyártott

egy meztelen női testet, kétdimenziósat, egyarasznyit, de fantáziagerjesztőt.)

         Mit kockáztatok?

         A cserépkályhában már nem égett a tűz. Pár nappal korábban egy

kavicsot tettem a brikettek közé, azt hittem elégett, mert nyomát sem találtam.

Vagy az anyu dobta ki, vagy vannak varázslók.

        Összeszedtem bátorságom.

        Lesz, ami lesz.

        Nincs itthon senki, nem kell szégyellni.

        Eltátottam a szám.

       „Csilicsala bácsi!” – kiáltottam vékony hangon. Elhittem, hogy nemcsak a

rádióbeli Balogh Gyuszinak jelenik meg, hanem nekem is.

       Annyira szerettem volna.

       Azt néztem, hogy milyen tompán fehér az olajfestékkel fedett ajtónk.

       Mintha abból a fehérből kellett volna előjönni valakinek. (És nem a kicsike réz

falikútból, ami a szobában az albérlő (apukám) borotválkozó mosdócskája volt,

valószínűtlenül kicsi csapocska, amiből hideg vizet lehetett engedni.)

        Egy pillanatra azért szövetséges lett az egész szoba. Elhangzott egy

gyerekkívánság, és tényleg minden addig zörgő, moccanó hang, reccsenő padló,

kinti zúgás hirtelen csönddé vált. (Még a 37-es villamos is némán homorított.)

        Fél pillanat lehetett.

        Teljes csend.

        Ennyit megengedett a világ láthatatlan kormányzója.

        De nem jött senki.

        Füleltem, ki érhette tetten szégyenem?

        Erzsike néni szendereghetett két szobával és ötezer évvel arrébb.

        Jó, beláttam, hogy ez így nem működik.

        Más a rádió, és más a Népszínház utca.

        Kudarcot vallottam, de nem adtam fel.

        Még tizenegy nap volt karácsonyig.

2
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/22980/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 2 db hozzászólás érkezett!
Szerényi Gábor
Szerényi Gábor válasza: Sunyo bejegyzésére 2015-12-09 09:24:32
Főszerkesztő uram, kedves Sunyó!
Mikor e sorokat gépelem, - szigorúan egy kézzel, egy ujjal a klaviatúrán! (a másikkal kapaszkodom az asztalba, hogy le ne essek) - akkor a staféta szerint Te kegyelmed szundít az éjszakai műszak utáni reggeli pihenőben. (Pihe nő - látod, a szójáték nem alszik.)
Írod, hogy a globalizmus rossz, a vidéki élet jó. Értelek. (Őrület, ez is olyan szó, mintha valami kis település neve volna!)
Én Pesten születtem, itt éltem, és igazából ez a városi életforma a sajátom. Holott persze falunyi részén időzöm ennek az imádott Budapestnek. És igen, igazad van, a mezőgazdasághoz kötődő élet sokkal tisztább, átláthatóbb és - lássuk be - egészségesebb is, mint a városi lüktetésben való zakatolás. (De szerettem volna legalább egy kis kertecskét, ahol kicsiben, de termesztek mindenféle növényt, még paradicsomot is, olyan kicsit, őrült finomat! Meg paprikát, zsályát, rozmaringot...)
A gimnáziumból két évet Sümegen jártam, kollégiumban laktam. Zsúfolt pesti társbérletünkből véltek e módon kimenteni drága jó szüleim. Emlékszem, szenvedtem a honvágytól. Képeslapokat őriztem könyveimben a Lánchídról, a Hősök teréről, annyira vágytam vissza, haza... Miközben lejártam a gimnáziummal egy épületben lévő mezőgazdasági szakközépiskola üvegházába kertészkedni, mert az olyan jólesett! Kellett persze egy tüneményes tanárember is, a Pathy Feri bácsi, aki üdítően tisztán, humorral, és egyenes tartással beszélt a lakli kamaszokkal. Viharkabátos szikár alakja, félrecsapott nemezkalapjával egy kongruens személyiség példáját adta.
De miket is beszélek?
Ezeket mind szeretném megírni.
Mégha senkit se érdekel.
Csak dünnyögni, mint egy távoli parton rekedt tengerész.
Innen lengetem üdvözölve kalapom...
Válaszolok
Sunyo 2015-12-09 04:55:09
Tisztelt Szerkesztő úr!
Most hajnali fél öt van épp befejeztem a mai munkámat, mindjárt megyek aludni, de gondoltam, előbb körbenézek, van-e restanciám.
Rengeteget találtam.
Elővettem a Kend kéziratát, s elolvastam.
Ismételten azt állapítottam meg, hogy az az idő már elmúlt, amikor az embereknek ilyesmire még volt ideje.
Ma semmire nincs időnk.
Egyszerűen nincs, pedig az a rengeteg dolog, amit elvégzünk, szinte mind felesleges.
De ezt csakis akkor tudjuk meg, ha kikapcsoljuk, pontosabban sztendbájba helyezzük önmagunkat.
Ilyenkor nyugi van, de már a nyugi is idegesít, mert nem illik 2015-höz.
Visszagondoltam arra a rengeteg arabra-négerre, akit a nyáron láttam, mondjuk a Keletinél, semmittenni.
Eljöttek új hazájukba nézelődni, szemrevételezni a nagyvárost, ahol majd lakni fognak, míg le nem lakják.
Elgondolkodtam azon, hogy mi az élhető életforma.
Rájöttem, hogy az, amit a XX. században roppant alapos munkával kiirtottak.
Ugyanis élni kizárólag a mezőgazdaságra építve, a falvakban lehet.
Az emberek sehol nem gondolkodnak globálisan, mégis beszélnek a globalizmusról.
A globális gondolkodás azt jelenti, hogy faluhelyt mindenki végzi a dolgát, s előre tudja, hogy mit is akar a világtól.
Utódot akar, megélhetést akar, békés öregkort akar s a végén tisztes temetést akar – és ezt meg is kapja.
Ma ilyen hosszó távra, ennyire globálisan senki nem tervez,
Hogy mi lesz jövő ilyenkor?
Nem tudjuk...
Ha volna még falu, s volna még falusi ember, akkor most az ádventi időben nemcsak a Megváltó születését várná, hanem a tavaszi munkák kezdetét is, mert arra ő előre készül.
Nem írom tovább, Te is tudod.
Én most véletlenszerűen elolvastam a tárcádat (ez tárca? vagy novella? vagy elbeszélés? – á, ma már mindegy), szóval elolvastam a tárcadat.
Ez is le van tudva.
Majd küldesz legközelebb is, oszt valamikor azt is elolvasom.
N em tervszerűen, hanem csak úgy.
Megyek is aludni.
Te meg majd nemsokára fölébredsz.
Szép napot kívánok, pedig régen jó napot szoktunk kívánni.
Egyszer már rájöttem, hogy mi a kettő között a különbség, de elfelejtettem.
Nincs kedvem újragondolni.
Szervusz....
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?