Amszterdami anziksz (folytatás...)

        Egy rövid úton az ember mohó. Akár a Móricz-műben a szegény ember, ki beszabadulván egy lakomára, megfúl a gyorsan magába tömött étkektől. Amszterdamot nem lehet sebesen és hevesen bekebelezni. A róla élő sematizált képet - jellegzetes ház homlokzatok, csatornák, kis hajók, biciklik - pillanatonként áradó bőséggel hatványozza az élet.

          Minden szeglet sugallja a jólétet. Itt ez a tradíció. Erős a hagyomány, hogy zendüljön bármily borús hévvel a világ, az élet szeretnivaló, s hagyja is magát.

          Magával ragadó Hollandia, mint a legszebb, a reménytelen szerelem, jaj, csak valami közöm legyen ehhez az Amszterdamhoz, egy iciri-picirit szeressen vissza!

          Muszáj leülni kicsit a Rijksmuseum előtt. Királyi Múzeum! A pompás épület közelében, mintha egy kissé beesedezhetném magam a holland királyság védelmébe. Egy köztársaságban élőnek különös kegyelmi állapot egy királyság fennhatósága alá kerülni, ha ideiglenesen is.

          Persze az uralkodó nem ért rá velem foglalkozni, mondhatni - remélem, nem tiszteletlenség - kölcsönösen őriztük inkognitónkat.

           Ekkor megszólítottak.

           Én nem gondoltam volna, hogy néhány óra ott-tartózkodás után már meg is értem a németalföldi beszédet. De ezt érteni véltem. "Nem megyünk el a piros lámpás negyedbe?" - kérdezte egy másik hazámfia, egy író, persze magyarul.

            Két férfiú céltalan ődöngése a hetérák birodalmában, ez mitologikus bájjal bír. ("Motívumgyűjtés, tereptanulmány - ez az írónak szakmai kötelesség!" Így bíztatott.))

             A tekintetben nem voltak aggályaink, hogy oda kell menni. Abban sem, hogy csapatostul és magányosan masírozó férfitársainktól nem megkülönböztetve magunkat, alaposan szemügyre vegyük a fehérneműben magukat kellető hölgyeket a kirakatban.

             "Az ott szerinted feleségtípus?" - jelezte a kérdés a mindkettőnkben ott lappangó morálisan jobbik ént, amit úgy látszik, nem tudunk nyom nélkül eltüntetni.

             "Ötven euró" - adta tanújelét mesterségbeli felkészültségének az írótárs, s hozzáfűzte - "de szerintem, megéri."

             Bíztatott, hogy aki írással foglalkozik - "gondolj Dosztojevszkijre!" - az nem futamodhat meg az élet kihívásai elől. ("Na, de az irodalmi konferencia, ott  lenne feladatunk" - próbáltam haladékot nyerni.)

              Alkalmi társam javasolta, hogy legyünk alaposabbak. Nem lehet csak úgy, sebtében, elnagyoltan véleményt formálni. Itt van például a vörös lámpás negyed "metaforikus lingvisztikai problematikája!" (Beleértve a generatív grammatika eddig még kellőképpen ki nem fejtett felvetéseit is. Na.)

              Az irodalomért mindent.

              Szemeztünk is a kirakatban csípőjüket lengető ifjú hölgyekkel. ("Ötven eurónál olcsóbban csak nagyon leharcolt matrónák fogadnák hódolatunkat" - hallatszott az érvelés, mint egy Krúdy novellában. Társamból nem fogyott a rábeszélő kedv.

               Rembrandt rajzai jutottak eszembe, a virtuóz, buján hömpölygő vonalakkal megörökített arcok és alakok, kiken a fény és az árnyék úgy lüktet át, mint a megidézett teremtményeken a bűn és a megváltás.

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/22903/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?