Kacsa? Az a Klauzál téri hattyú!

                              

 

            Leporelló volt a címe annak a vasárnap délelőtti magazin műsornak (a kilencvenes években), aminek adásai egy-egy téma mentén szerkesztődtek. Az első a Függöny volt. Persze, felmegy a színházi függöny, ez stimmel a nyitányhoz (ki is derítettük, hogy ezt a ma már szokványos díszletelemet Richard Wagner találta ki Bayreuth-ban), és az adáshoz mániákusan kerestük a legkülönbözőbb térelválasztókat, csipkés szegélyeket. Emlékszem milyen boldog voltam, hogy a Dorottya utca egyik akkor romos, de hajdan jobb napokat látott ablakán felfedeztem a dekorációként az üvegre maratott, tüllt mintázó díszítést. (Nahát, ez hány történelmi vihart túlélt, se németek, se oroszok, se a mieink nem törték be, már csak egy korszerűsítő felújításban bízhatunk…)

            Laár Andrást is sikerült belekeverni a dologba. Ő a „mayáról” beszélt, a földi világ, az anyagi lét káprázatáról, amely eltakarja előlünk a magasabb szellemi világok tiszta fényét, bölcsességét. („De négy perc húsz másodpercnél ne legyen hosszabb!” Intette az anyagelvűség platformjáról az anyag szerkesztőjét az adás rendezője.)

            Ami a délelőttöt áthatotta, az persze Mozart Don Giovanni-ja volt, benne az adás nevét adó Leporellóval, az operatörténelem legizgalmasabb csábítójának szolgálójával. (Áriájában beszámol, hogy „notte e giorno faticar”, vagyis: éjjel-nappal fáradok, s ezzel nem volt nehéz lelki rokonságot vállalni.)

            Özönlöttek az ötletek, remek játék volt – akkor még persze internetes villámkeresés nélkül – hajszolni a témához illő motívumokat, szellemesnél szellemesebb képzettársításokat. És utána megvizsgálni, hogy mi az, amiből néhány perces „bejátszást” lehet forgatni. („Gyerekek, archívumban megvan Kossuth Lajos temetése? Gyönyörűen hímzett szemfedőre emlékszem!” – mondta egy idősebb kolléga.)

            Kifejezetten leleményesen szerkesztett műsor került adásba. (Bármerre jártam-keltem, még napokig el-eltűnődve vizslattam a függönyöket, hátha még eszembe jut valami frappáns. De addigra már a következő heti témára kellett rárepülni. Sőt, sorozat lévén, legalább öt-hat műsorral előbbre terveztünk.

            Olyan is volt, hogy: Kacsa.

            Jegyzetet írtam róla. Persze beleéltem magam a keltető-üzemben tömegbe születő, levágásra nevelt szegény kis állatok reménytelen sorsába. Fekete-fehér, régi híradó felvételeken láthattuk a jószágokat, akik gyanútlanul szaladgálnak, s miközben elkerülhetetlen végzetükre várnak, közben egymást csépelik csőrükkel a tápért való küzdelemben.

            Egy másik – Balatonon forgatott – anyagban a gumikacsák életének kulturális hatásait derítettük fel, nyaralók és díszmű-árukiskereskedők nyilatkozataival dúsított tényfeltáró riportban.

            Etológiai kutatásaim közben megvilágosodtam: a kacsa az a Klauzál téri hattyú!

            Volt anyag a hírlapi kacsákról is, de be kellett látni, hogy a legnagyobb nézettséget a kacsa, mint az ebédlőasztal örök sztárja aratja. (Kacsa sütve, főzve, rántva, ilyen körettel, olyan salátával, mindegy, csak legyen kacsa! Combja, melle, mája!)

            A füst a problémásabb, de mégis a kihívóan izgalmas témák közé tartozott. Nem kellett túl sok fejtörés hozzá, hogy érdemes kiköltözni egy pályaudvarra, ahol még találunk széntüzelésű mozdonyt. A vonat amúgyis a filmtörténelem legtöbbet szerepeltetett járműve, s szorongathatja autó, repülő, hajó, mindig ott dereng körötte valami regényes, sejtelmes képzet.

            Jó, ott vesszük fel a kupéban a beszélgetéseket, lesz riport a hatalmas vaskerekek mellett, a sínek mentén, pöfögjön a mozdony, dőljön a füst, mint egy Agatha Christie krimiben, ami az Orient Expresszen játszódik.

            Lehetett díszletelem számos indiai füstölő (hozzávaló ismeretterjesztő jegyzettel), nyilvánvaló volt, hogy öncsonkítás lett volna kihagyni egy tiltott anyagot.

            A dohányfüstöt. 

            Én, mint aki soha nem dohányoztam (leszámítva bizonyos vörösborokkal fellazított ifjúkori estéket, amelyek nem mind az ifjúkorban és nem feltétlen este estek, mondanom sem kell, hogy nem is csak setétebb színű szomjoltókkal), kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy a rút és megvetendő füstölési szenvedélynek a magas művészetből nyerjek irodalmi menlevelet. (Legalább ennek az adásnak a sikere kedvéért, tegyünk engedményt Jean Nicot doktor találmányának!)

            A megoldáshoz megtaláltuk a legkiválóbb elmét.

            Hegedűs Gézát.

            A briliáns írót, történelmi regények, drámák szerzőjét, aki barátságban volt Kosztolányival, Kassákkal, de Hóman Bálinttal is, és mellette szólt, hogy elbűvölően tud beszélni, születetten szeretetre méltó, édes ember – hurrá! De jó, hogy eszünkbe jutott! (Na jó, Herendi Jánosnak.)

            A tündéri, termetre roppant kicsi ember, nyolcvanas évei elején járva már a telefonos egyeztetéskor tanújelét adta, hogy nemcsak az irodalomban, de az életben is nagy tudós. „Az nagyon jó, hogy taxi jön értem, itt lakom a Vígszínház mellett, Budapest legrövidebb utcájában, a Ditrói Mór utcában, de az a kérdésem, hogy vissza is hoztok?”

            (Én ezt a tudást több keserű tapasztalattal fizettem meg, míg rájöttem, nem elég hogy odavisznek egy felvételre, de onnan vissza is kell jutni, ami nem szokott fontos lenni, hiszen akkor már „leszerepeltem.”)

            „És a feleségem is velem jöhet?” A stáb női tagjai olvadoztak, amikor a pici embert technikus fiúk beemelték a bevilágított büfékocsiba. Én még átfutottam előre megírt kérdéseimet (hamar kiderült: teljesen fölöslegesen), miközben Géza bácsi kifújta magát, elhelyezkedett a bőrülésen, az előtte lévő kisasztalkán pedig gyakorlott kézzel helyezte üzembe pipafelszerelését.

            „Géza bácsi, ugye te is úgy voltál vele gyerekként, mint mindannyian, hogy titokban gyújtottunk rá először, és rögtön rosszul is lettünk tőle, csak sokan mégis erőltették magukat, mert így akartak nagyobbnak látszani?” Ezt az egyetlen kérdést tudtam csak föltenni, többet nem volt módom. De be kell vallanom, nem is bántam.

            „Szó sincs róla” – mondta egyáltalán nem bántó cáfolattal, - „tizenhárom éves voltam, édesapám megkínált finom egyiptomi cigarettával, és rögtön ízlett.” És mesélt, áradóan, ízesen, sztorizva, irodalmi anekdotákkal, lenyűgözve az egész stábot. Valahogy nem akaródzott szólni senkinek, hogy ennyi semmiképp nem fér bele az adásba. (Önzők voltunk, hogy legalább nekünk jusson a pompásan szórakoztató előadásból.)

            „Milyen kár, hogy a dohányzás árt az egészségnek” – súgta valaki a világosítók közül, - „a kisöreget hallgatva még kedvet is kaptam hozzá.”

            Na, ilyen mondatok sose kerülnek adásba.

 

                                                                                   

      

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/22597/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?