Dollárjel-mintás zokni

           Súlyosan hibás döntéseim az életben!

           Konkrét példáim sorakoznak emlékezetemben. (Számon tartok legalább kilenc fájdalmas mulasztást. Csak címszavakban néhány ízelítőül, sejtelmesen: fekete köpeny ezüst csattal Velencében, patinás bádog sheriff-csillag az Oberwart-i bolhapiacon… Nem kínzom magam tovább a - másnak érthetően fölösleges, nevetséges - bagatellek felidézésével.)

          Nézzünk egy emblematikus esetet. Amiből kirajzolódik e vágyak sajátos természetrajza. Pszichometrikus hegy- és vízrajza, mögöttes mélységeivel, áthallásaival, szociografikus vetületeivel. 

          Ott van például a dollárjel-mintás zokni. (Mélylélektanilag nagy valószínűséggel kimutatható ennek a közismert szimbólumnak – egy S betű, függőlegesen kétszer átcsíkozva – a kötődése a kádári rendszerből való elvágyódás eszméjéhez.)

          Legalábbis ezt a marhaságot mondogattam kiskorú gyermekemnek (persze egyszerűsített, ifjúsági verzióban), akivel – sok évvel ezelőtt - burgenlandi portyán vadászgatva épp bevásároltunk egy közepes boltban.

          Mivel láttam rajta, hogy nem győztem meg az épp elbukott proletárdiktatúra szóbeli megvetésével (túlságosan kisgyerek volt még), érzelmi húrokat kezdtem pengetni, miközben a bevásárlókocsival araszoltunk a pénztár felé.

         „Tudod, ha ezt a dollárjel-mintás zoknit felhúzom, akkor egy fontos kellék már megvan, hogy Dagobert bácsisat játszhassunk.” Akkoriban ment végtelennek tűnő sorozatokban Walt Disney egyik rajzfilmje, amiben egy kapitalista, pénzimádó kacsa rendszeresen bankjegyek között lubickolt igen látványosan.

          „Vedd meg” – mondta a jó gyerek, látva apján a játékszenvedély tébolyát. (Aminek azért ő haszonélvezője volt, nem kevés játékot vásároltam neki, persze működött az ősi szülői fifika: megveszem neki, és én is játszhatok közben.)

          Ilyen könnyen azonban  sosem engedtem magamnak.

          Ezúttal sem.

          Magam hozakodtam elő az ellenérvekkel.

          „Nézd, ez szinte száz százalék nejlon” – tartottam a fény felé az árut. „Nem egészséges ilyet hordani” – érveltem tovább. „Viszont a Torma barátomnak lehetne bebebézni, hogy neki ilyen nincs” – tűnődtem tovább ellenérveket latolgatva. „De az meddig tartana? Maximum 38 másodpercig.” (Már egész közel jutottunk a kasszához. A döntő pillanat közelgett.)

          Mennyibe kerül?

          Na, ez az.

          Ennyit kidobni egy marhaságra?

          Visszatettem az egyik polcra.

          Túl egyszerű lett volna így megszabadulni.

          Már az autóban hazafelé belém hasított: mégis pocsékolni kellett volna!

          De már nem lehetett visszamenni.

          Évekkel később is – váratlanul és újra meg újra - eszembe jutott. Természetesen nem, mint zokni hiányzott. Hanem az a kihagyott könnyedség, játékosság. Mert lehet élni csak a szigorú elvek, a praktikum, az ésszerűség kívánalmainak megfelelően. S lebeszélni magunkat a játék szeszélyéről. De – lássa be, aki képes rá – nem éri meg.

          Amúgy természetesen a világ számos pontján próbáltam bepótolni az elvesztegetett lehetőséget, ám – könnyen kitalálható – soha többet sehol nem láttam ilyen terméket. Még más lábán se. Talán csak Elton John viselt egy koncertjén hasonlót, de az nem olyan volt!

 

                                                             

           

1
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/22290/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 1 db hozzászólás érkezett!
Vitkóczy 2015-11-11 13:07:23
A kép, még az írásnál is jobb.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?