A trapéz nyakék átka

            - Hol voltál?

            - Moziban.

            Nem mondott igazat. Sétálni volt. A budai hegyekben. A Normafától gyalogolt a János hegy felé.

            Egyedül.

            - És mit láttál?

            - Most mit faggatsz?

            - Normális vagy? Csak kérdeztem, mit láttál!

            Mit látott, mit látott, fákat, bokrokat, füvet, lehullott száraz leveleket, ágakat. És leginkább földet, mert jobbára leszegett fejjel loholt.

            - A trapéz nyakék átkát.

            - De azt már láttad a múlt héten!

            Azért mondta ezt, mert erről tud mesélni.

            - És azt mondtad, hogy nem tetszett!

            - Igen, de a Vadász Laci meg akarta nézni, s beültem vele, mert egyébként is akartam még vele valamit megbeszélni utána.

            Szilvi dühösen hallgatott, érezhető volt rajta, hogy nem hisz neki. Nyilván valami titkos barátnővel találkozott, s most igyekszik elterelni a figyelmét.

            - A Vadászról azt állítottad, hogy nem vagy jóban vele.

            - De van egy közös meló, - kezdte magyarázni – egy közös munka, ami jól jöhetne, hogy végre ott hagyjam ezt a gyógyszergyári lapot.

            - Nem lehet, hogy egy nővel voltál mégis moziban?

            - Csak ezt tudod elképzelni?

            - Miért, nem adtál okot rá?

            Felnevetett.

            - Most nevetsz? Képes vagy nevetni?

            - Csak idegi alapon.

            Tényleg nem értette, hogy miért tört ki belőle leküzdhetetlenül a nevetés. Pedig micsoda nagy feszültségek feszítették, milyen sötét képzetek nyomasztották. Ezért is ment az erdei sétára. Felvitte a 22-es busz, körötte csupa rosszkedvű, lehangolt ember, nyűtt öreg férfiak, gyanakvó tekintetű, lefelé görbített szájú nők, mindenki rosszul öltözött, sütött belőlük a masszív sivárság. Hiába is várt volna másik buszt, azon bizonnyal hasonló figurák utaztak volna. Talán ha kétszáz évet vár. Akkor jönnek derűs, kedves, optimista, jó szándékú, lényükkel bizakodást sugalló emberek. (Vagy akkor sem.)

            Az útvonalat kipróbálta már. Nem sok, nem kevés. Háromnegyed óra. Ütemes, gyors léptekkel. Lehetőleg senki ne legyen a közelben. Csak fák.

            Többé-kevésbé csönd. (Morajlott a város.)

            Mi legyen, hogy legyen.

            Átgondolni az életet.

            „Aki a nehezet választja, annak nehéz is leend.” (Ezt hol hallotta, hol olvasta? Nem emlékezett.) Szilvi mit akar? És ő mit akar? (Trapp-trapp, csak menetelt. És sehol semmi felelet.) Mi az élete értelme, célja – ezt kérdezte Pálfalvi tanár úr, Szilvi egyik gimnáziumi tanárja tőle kissé fölényes hangsúllyal. (Érezte, hogy a lány által felmagasztalt pedagógus nem szíveli őt. Talán egy kicsit szerelmes is volt a lányba Pálfalvi, ezt képzelte, ha sohasem is vallotta be, és őt – úgy érezte - féltékenyen nézte a tanár úr. Amúgy csupa közhelyes választ adott saját szónoki kérdésére. A "küzdés maga", bla-bla-bla.)

            Félt gyerekkorában az erdőtől, ahová pedig szülei rendszeresen, szinte minden hétvégén kihozták, a „jó levegőre.” Pedig a fákat barátoknak tekintette. Ha például, üldözné az ellenség (mert az ellenségnek ez fő foglalkozása), akkor felmászna egy fára, míg alant az üldöző elvonul. Gyerekes butaság, gondolta évekkel később.

            Csapongva versrészletekkel szórakoztatta magát. „Pengettem, mint húrt, sebesült lábbelimnek zsinórját, szívemen nyugtatva térdem.” Nem törődött vele, hogy pontosan idézi-e Arthur Rimbaud-t, a lényeg stimmelt, de vajon hogyan is néz ki ez a testhelyzet valójában, ezen kezdett tűnődni. Szívemen nyugtatva térdem?  Akkor hanyatt kellene feküdni, s felhúzott lába így kerülhetne szíve fölé. Aha. S közben a cipő, vagy bakancs zsinórja, fűzője lehetne a pengethető húr – stimmelt. Csak éppen semmi hangja nincs: kipróbálta, szinte semmi, csak az illúzió

            A vers mégis szép. Jólesett neki a képzet, a hangulat. Egy pár jött szembe az ösvényen, a negyven körüli, magas, vékony, kemény arcú nő penge száján épp azt mondta a mellette haladó testes, tréningruhás férfinek, „és ezt nem tudta az az ostoba megérteni, pedig elmondtam neki normálisan”. Kirándulók, akik hurcolják magukkal az erdőbe is életük sivár gondjait, gondolta fölényesen. Mégis, legszívesebben követte volna őket, kihallgatva, hogy mit nem tudott az „ostoba” megérteni, s hogyan is szólhatott az a „normális” szöveg valójában.

            Nem volt kitartó, felrebbent egy madár – talán szarka -, az után nézett. Mint egy automata kapcsolt benne a népdal: „kicsi madár hogy tudsz élni, mikor nem is tudsz beszélni.” Körbenézett (sehol senki), hangosan folytatta: „lám én tudok beszélgetni, mégis alig tudok élni!”

            Aztán csak úgy nézett a messzeségbe, a János hegy mögé az égbe.

            Mindezt elmesélhette volna. (Egy faágat is leskiccelt noteszébe golyóstollal.) De inkább hallgatni akart. Mintha készülődne lelke mélyén valamire. És ha beszélne róla, csak gyengítené összpontosítását. Még akkor is, ha valójában – még – nem is tudja, hogy mi is pontosan az, amit ki kell érlelnie sejtelmeiből.

 

                                                                                                     

             

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/22251/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?