Menyasszonyt visszahódítani

        Már semmi nem jutott eszembe.

       Hajnali 3 volt, a busz nyargalt a Hegyalja úton, még negyedóra és kéjesen álomba omlok régi jó ágyamba az Astoriánál, csak ennyit bírtam kitalálni. Álltam a középső ajtónál és nyitott szemmel már aludtam is. Az orrom előtt ott kapaszkodott Nádasi Judit, Papp Oszkár festőművész özvegye. A közös kiránduláson már mindent megbeszéltünk, amit lehetett. Hogy milyen jó nekem, hogy a férje még pár éve elmesélte azokat a fantasztikus sztorikat Füst Milánról, amiket senki más, csak én írtam meg. Kétszer is. Sajnos másodszor már a nekrológjában.

       Tényleg milyen kedves és szerencsés vagyok. Elégedett villant be még, hogy milyen fürgén és ravaszul hagytam le a Kongresszusi Központnál – ahol véget ért a túra - a szintén a kiránduló társaság tagjaként felbukkant neves szobrászt is. Aki cirka negyven éve, amikor sorkatonai szolgálatban sínylődtem, elszerette tőlem akkori menyasszonyomat. Most kópés mosollyal kérdezte, mi van Edittel. Kulturáltan, ahogy érett férfiemberhez illik, feleltem neki, hogy tíz éve meghalt. És hogy közös gyermekünk építészmérnök lett. Ingatta picit a fejét, a mosoly is rajta maradt, de csak olyan tanácstalanul. Elégedetten állapítottam meg magamban, hogy vagy kisebb lett a négy évtized alatt, vagy talán akkor is ennyivel alacsonyabb volt nálam, amikor a katonai kimenőmön kétségbeesésemben megkerestem, hogy – fogalmam se volt róla miképpen – de visszaszerezzem tőle menyasszonyomat. (Emlékszem, ott ültem a Széchenyi rakparti padlásműteremben, szorított a kinőtt civil ruha, és mereven az ő hímzett bőrmokaszinját bámultam, míg hallgattam: „semmi értelme, hogy erőlködj, de mi már egy pár vagyunk, igazán sajnálom.”)

      Nem haragudtam már rá emberemlékezet óta. És talán nem csak azért, mert mégis visszahódítottam akkor a lányt (ma sem tudom hogyan, hiszen olyan reménytelen helyzet volt), de nem akartam egy udvarias és fölösleges beszélgetést még az éjszakai járaton is kényszeresen folytatni.

     Már az Erzsébet hídra vágtatott a busz (két röpke megálló, és mint Heine, matracsíromba dőlök!), amikor csak azért, hogy mondjak még valamit, a Nádasi Judit kapaszkodó kezéhez, pontosabban egyik ujjához szóltam még egyet.

     „De szép ez a gyűrű.”

     Van úgy, hogy nemcsak szünetet tartunk a hallgatásban.

    „Hát igen, ez a Radákovich Mária gyűrűje.”

    A híd közepén egy pillanat alatt magnéziumfénybe lobbant az égbolt. Egy szempillantás alatt felébredtem, s tudtam, hogy mekkora egy marha vagyok. Szikrázó nappali fényben lüktetett a Gellért-hegy.

    Öö, izé.

    Nahát.

    Radákovich Mária. 

    Kosztolányi utolsó szerelme.

    A Röpima, a Szeptemberi áhítat múzsája.

    Jaj, Istenem.

    Csak bámultam az éjszakai buszon azt a gyűrűt.

    Az önvád elém lépett, s ahelyett hogy behúzott volna egyet, megpöckölte az orrom, s csúfondárosan rám bízta önnön büntetésemet. Csak hüledeztem. Foci szóhasználattal élve, az ötösről az üres kapu mellé gurítottam a labdát. Detektívesen szólva, Maigret felügyelő rájött, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt is feltalálhatta volna egy füst alatt… És mindezt évekkel ezelőtt. Na, jó. Apró baki. (Pontosabban: „Japi”! Mindjárt ki is fejtem hogyan.)

   (Folytatása következik...)

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/22156/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?