Fellázadt az űrmajom

             (Megemlékezés vasárnap délelőtt Jerosáról, az űrkutatás mártírjáról.)

             Úgy döntöttem, hogy animációs filmet készítek.

             Két nap alatt!

             Jó, csak kettő perc negyven másodperces. De nincs hozzá semmi szakmai eszköz. Csak egy kamera, lámpák, meg egy pici stúdió.

             Bátorított az őrületben, hogy belerángathatom két kis társamat, Tomit, Gyurit, akik esztelen vállalkozásban viszont óriásiak.

             Természetesen tudtam, hogy képtelenség elkészíteni a filmet.

             Csak ellenérvek vannak.

             Nincs  felszerelés. Idő meg pláne. Voltaképp csak egy jegyzet van. Ezt én írtam, a hangot fel is mondtam. ( Rádiós verzióban tehát gyakorlatilag kész az anyag.)

             Ám eszembe jutott, hogy van otthon egy felhúzható, fésülködő játékmajom. (Hatvanas évekbeli, szőrmés állatka, kissé lepusztult állapotban, például már nem fésülködik, elpattant benne egy rugó. De a karakter stimmel. Elszánt orosz önkéntes.)

              Erre talán lehet bazírozni az egész produkciót. Nekifutás nélkül, helyből magasugrás. Esélyes egy kínos pofára esés.

             Mi kell még? 

             Egy csomag facsipesz. Damil, minél vékonyabb. Rajzszögek. (Ez van otthon.) Néhány konzervdoboz. Sertésmájkrém. (Kienni belőlük a tartalmat, a két fiú beáldozza magát a művészet oltárán.) Alkoholos filctollak. Fontos: Egy 70x100-as kartonlap. Ez lesz a hideg, sötét, süket, félelmetes világegyetem.

Ebben (előtte) fog lebegni a szerencsétlen Jerosa, aki önszántán kívül tudományos pályára lépett, mint szükséges áldozat. 

Lajka kutya lelki társa.

            És most - hogy valami évfordulója van - a varietében is utóéletet él, a vasárnapi ebéd előtt.

            Kegyetlen világ ez a show biznisz. 

            Kölcsönkértem  néhány műanyag játékfigurát, és tényleg, még űrjárművet is sikerült építeni!

            Jerosa, a jegyzet szerint, ha rettegve is, de belátta, hogy az emberiségért meg kell hoznia ezt az áldozatot. Mi, hárman, ott az éjszakában kockánként exponálva a felvételt, megállapodtunk, hogy semmiképpen nem áldoznánk fel magunkat ezért az emberiségért. Legyen nekik elég ez az animációs filmjegyzet. (Ezzel is túl vannak jutalmazva.)

            Ma is látom, ahogy a hajnali pirkadatkor Gyuri négykézláb, a fogával egy rögzítő damilt rángat óvatosan. Miközben Tomi két zseblámpával is fénypászmákat küld gyöngéd körözéssel.  Sokat megélt játékmajmocskám egészen átlényegült a sok hercehurcában. Úgy reméltük, hogy valahogy sikerül  az űrmajom súlytalanságban lebegését imitálni.

            A korabeli hírekből tudtuk, hogy az űrmajom rosszalkodik, tépdesi a drótokat, piszkálja a műszereket. Ettől rögtön rokonléleknek éreztem. Egy tragikus hős, aki mindenképp elpusztul, de mielőtt a tudomány oltárán megdicsőül, azért megpróbál fellázadni. Nem lehet nem szeretni.

            A két fiú dróton keringtette Jerosát.

            Világították, mozgatták.

             Igaziból látszott, hogy elég nehéz lesz ebből drámai hatást kihozni. (Rémálmom szerint az óvodások is kinevetnek.)

            Egy picit átírtam a szöveget. Beleéltem magam Jerosa szerepébe.

            Cserébe őáltala egy kicsit olyan lett ez az űrmajom, mint én.

            Ami a tévében néhány perc, és már vége is van, annak elkészítése irgalmatlan hosszú órákig tart. Hat másodperces snitteken kínlódunk félájultan a kimerültségtől. („Húzd a drótot jobbra fölfelé, de ennél lassabban, a majom kicsit forduljon félprofilba, közben a súrolófényből vegyél vissza… úgy időzítsd, hogy mikor az űrhajó tetejéhez ér, addigra legyen az aláfestő zenében az eolhárfás rész… jó? Jó. Na, akkor vegyük föl mégegyszer. De ne recegjen a vége! ”)

            Hajnali fél ötkor – kivégzési idő! – már olybá tűnik, hogy ez az egész űrmajmos szellemidéző filmecske egy rettenetes nagy marhaság. Ennek a nyilvánvalóan igazságtalan önvádnak a mélyén azért finoman befészkeli magát az a rögeszme, hogy a „néző a pénzéért egy egészen nézhető kis mozit kap.”

            Reggel – a hasogató józanság hideg fényében – meglátom a mosdó tükrében a saját ábrázatomat.

            Egyszerűen nem értem, hogy miért nem egy majom néz vissza rám.

3
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/21949/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 3 db hozzászólás érkezett!
therebythegraceofgod 2015-10-27 22:59:42
Igazán kár, hogy nincs meg. De így legalább lehet nekem is egy saját filmem a hős űrmajomról.
Válaszolok
Szerényi Gábor
Szerényi Gábor válasza: therebythegraceofgod bejegyzésére 2015-10-27 22:31:46
Sajnos a film elveszett. Hamvas Bélával vigasztalódva: "a remekművekről elég ha a Jóisten tud." (Ezzel nem minősíteni akarom munkánkat, csupán a reményre emlékeztetnék a káoszban.)
Válaszolok
therebythegraceofgod 2015-10-27 22:01:50
Üde és igazi. Látom magam előtt a tárgyakat, a hajnali fényeket, párát, az űrmajmot magát. Szegény, nem is sejtette, amikor megszületett, hogy még ebben a filmben is főszerepet kell játszania. Egy baj van viszont, a YouTube-on mindhiába kerestem a filmet, nem találtam. Mi is a címe?
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?