A lélek bújócskázva lakozik

                                            

                                                   (Tévés emlék)         

 

            - A szoknyásat felvetted?

            - Arról van a legtöbb kép, fix, átélezés, meg még egy kis csiribiri.

            Mindig lutri mennyi a használható snitt. Majd a vágószobában kiderül.

            - Hány perc hasznos van benne?

            - Mennyi kell?

            - Legalább két perc.

            - Bőven megvan!

            Nem olyan biztos. Az utómunkánál nem egyszer kiderült, hogy hiába vetetett föl rengeteg képet, a negyede sem volt használható. „Recegett”, nem volt a snittnek vége, de eleje sem.

            („Vetess fel vele mindenképp külső totált a kiállítóhelyről!”)

            A vágó jó tanácsa.

            Ha gond van, akkor az még mindig használható. Sablonos, unalmas megoldás, de jobb a semminél.

            - Hány megszólaló lesz?

            Körbesandít. A művészettörténész egy másik stábnak nyilatkozik. Ismeri régről. Kérdezhetnek tőle butaságokat, úgyis úgy forgatja a szót, hogy azt mondja el, amit akar.

            A gond vele, hogy egy lélegzettel, hosszan, szinte vághatatlanul ömleszti a szöveget.

            Jó lenne egy művész is megszólalónak.

            De egyelőre nem jött senki.

            Egy óra múlva már egy másik helyszínen kell lenni. (Hogy lehet ott parkolni?)

            Egyelőre ezt a kortárs japán képzőművészeti kiállítást lenne jó szépen feldolgozni.

           

            „Kokoro no Arika.” Ahol a lélek lakozik. (Lám, egy kis mellékesként japán nyelvlecke.)

            A sajtóanyagban Maeyama Yuji, a kiállítás kurátora felhívja a figyelmet, hogy Japán már nem az az ország, aminek a világ korábban képzelte.

            Néhány évvel ezelőtt a Japán Kulturális Tanács hivatalos jelentését meglepő módon egy prózavers vezette be, amely így kezdődött: „Japán megfáradt. Elvesztette hitét önmagában. A japánok céltalanul bolyonganak.” Az üzenet pedig így folytatódott, hogy a japánok a kultúrán és a művészeten keresztül nyerhetik vissza elvesztett lelkierejüket.

            Elámult.

            Mindig csodálta a távol-keleti ország lenyűgöző teljesítményeit.

            Ahogy a legreménytelenebb helyzetből is képesek felállni.

            A második világháború egyik nagy veszteseként – két atomtámadást is elszenvedve – micsoda elképesztő fejlődésre voltak képesek. (Mégha óriási amerikai segítséggel is.)

            Ipari produktivitásuk, gazdaságuk ereje – lám! – elválaszthatatlan a kultúrától.

            Sőt. Ha a közhiedelmekben hagyományosan nagyra tartott japán mentalitásról, állhatatosságról, küzdeni tudásról, tehetségről kiderül, hogy válságban van, az érintettek nem azt tartják megoldásnak, hogy agresszíven bűnbakokat keressenek, erőszakosan méltatlankodjanak. (Ez inkább a gyengébb jellemek, kisebb kaliberű egyéniségek útja.)

            És nem indultak meg japán tömegek, hogy menekült üzemmódba helyezve magukat más országokat árasszanak el.

            A japánok a kultúrában, művészetben feltételezik a válságból való kijutás esélyét.

            Micsoda?

            Ecsettel, tussal rizspapíron kalligráfiákat rajzolni, festeni és akkor majd a hagyományosan acélosan combos japán ipar még izmosabban teljesít? (Hiszen egy-egy japán terméknév már önmagában a felsőfokú teljesítmény garanciája. És a művészet gyakorlása a társadalmi problémákra is megoldást kínál?)

            Nem élettől elrugaszkodott széplelkek sóvárgása ez.  Nem kétségbeesett visszavágási kísérlet a valóság ridegsége ellen. És micsoda lélekerőről tanúskodik, hogy ki merik mondani önnön súlyos gondjaik diagnózisát. Szépítés nélkül. Ez az igazi nagyság jele. (Ahogy Illyés Gyula mondta, a rossz nevén nevezésével félig már le is győzetett.)

            „Visszanyerni az elveszett lelkierőt.”

            Az egyik számítógépes animáción szelíd földönkívüliek szegénységük miatt különböző egyszerű munkákat vállalnak. Örkény István-i abszurd szituációk elevenednek meg: tekebábukká válnak, vagy éppen automatákból adnak ki üdítőitalokat. (Bak Ikeda műve.)

            „Az itt látható munkák a maguk módján valamennyien reagálnak a társadalom problémáira, a gazdasági fejlődés megtorpanására, a közbiztonság megrendülésére, az elveszettség érzésére, a hagyományos erkölcsi és művészi értékek iránti kételyekre” – olvasta a technikus kolléga a katalógusból. (Az ő feladatait az óta becsülte különösképpen, amikor egyszer kényszerűségből mini-stábként forgatott, s kiderült, hogy milyen nehéz jól beállítani fényeket, hogy ne csak ne legyen sötét, de szép is legyen a kép világítása.)

            Lesz-e idő, hogy estig hazaszaladjon, s megkeresse a Zeami könyvet, a japán, Nó színházról szóló írást, abból lehetne még gondolatokat kiemelni. („Szívét az igazság fokára emeli.”)

            Vagy elég lesz annyi, amit itt talál.

            „Kakurembo” – Bújócska.

            Ez Tsukioka Aya műve. Egy különös szoknya, amelynek segítségével a nők megmenekülhetnek az utcai orvtámadások veszélyétől. Egy szempillantás alatt üdítőital-automatának tudják álcázni magukat. (Japánban található – úgy hírlik – a világ legtöbb automatája, így ezek a majdnem minden utcasarkon megtalálható, rikító színekben pompázó gépek ideális tárgyak egy nindzsás átváltozáshoz. A művész vélekedése szerint az animációs filmekben sokféle robot változik hatalmassá, földönkívüli erejűvé, hogy megmentse a világot valami gigászi rémtől, de ő inkább egy másfajta, a humor leleményével működő metamorfózis mellett teszi le voksát.)

            - Ez most vicc, vagy művészet? – kérdi egy látogató láthatóan zavartan, hogy nem tudja automatikusan helyére tenni privát művészettörténetében a látottakat.

            Késztetést érez, hogy feleljen neki, de aztán némán lebeszéli önmagát. Túl könnyű lenne a Kosztolányis poénnal bökni egyet: „van, aki csak egyet tud gondolni, kettőt már nem.” A tudósítás voltaképpen készen van, ami az anyagfelvételt illeti.

            Lehet trappolni tovább.

 

                

     

             

           

           

 

1
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/21879/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 1 db hozzászólás érkezett!
em 2015-10-28 14:51:37
Tanulságos. Nem is kicsit.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?