Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2019.06.26.

    - Messze vagyunk még?

    - Nyugi.

    Sötét estében tépünk, az isten tudja hová, mindenesetre már fogalmam sincs, hol vagyunk. Nézem a fákat, talán búcsút kéne venni az élettől, ennyi volt, a kocsi kerekei alatt zörög a kavics, megyünk ki a semmibe.

   - Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba. Ha mondjuk, váratlan elhalálozás miatt nem készül el a képes riport.

   - Rendes művésztársaság – mondja csitítólag a Tomi, de nem vagyok nyugodt. A „rendes művésztársaság” rendesen nyomatja a tudatmódosítókat, drogokat, – készített föl korábban - lakatlan, lepusztult rejtekhelyen tanyáznak, ahol a madár se jár. Vagy éppen csak a madár. Meg a patkány.

  Oké, a riportanyagnak van vonzereje. Amúgy a szerkesztőségbe bejár a Tomi egyik védence, a Pillangó, tetovált az arca is, idomított patkánnyal bűvöli a csajokat, élete nagyobb részét sitten töltötte, tényleg egy szelíd ember. Mondta, ha a Tomit börtön fenyegetné, átvállalná a büntetését, mert ő tudja, hogy kell túlélni, a Tomi meg belerokkanna, vagy kinyírná magát.

  - Olyan szörnyű hely? – kérdezte a szerkesztőségi titkárnő, de Pillangó csak simogatta a patkányát, nem mondott erre semmit.

   Pedig a Tomi éjszakázott már börtönben. Persze nem mint elítélt. Hanem kitalálta, hogy úgy tud hiteles fotókat készíteni a benti világról, emberekről, ha bent lakik. Egy kicsit. Kibulizta az engedélyt, s bevonult. Néhány fotójáról írtam, de bár van bennem kalandvágy, eszembe se jutott, hogy ezért beköltözzek a rácsok mögé. Megvan a saját munkamódszerem. Például idegileg felőrlöm magam. Minden semmiséggel. Meg ott van doppingszernek a határidő. Na, attól totál betébolyodik a szerző. (Még van idő, még van idő… Már nincs idő, már nincs idő! Micsoda egy kretén állat vagyok, hogy hülyeségekkel elbasztam az időt! Most már csak összecsaphatom dilettáns idiótaként az egész értékes anyagot.)

   Hacsak a tőlem jogosan elvárható zsenialitás nem segít. (Ebben bízom úgy, hogy még magamnak sem vallom be.)

   Közben megérkezünk a tetthelyre. Üdvrivalgás, mert persze nem jöttünk üres kézzel. Ahogy mondani szoktam, mi még a becsületes vörösboros alkoholisták nemzedékéhez tartozunk, tehát semmi közünk a gyógyszeres, oldószeres bizbaszokhoz. De belépőnek megteszi a nagy palackos Kocsis Irma is.

   Itt láthatóan folyamatos bankett zajlik. Üvegbetétekkel nem nagyon bajlódhatnak, s a csomagolási szemét se terheli az óceánokat, a kukásautó ide nem jár. A festőinek nagy jóindulattal sem nevezhető kaotikus állapotokat átlengi a vegyszerek átható szaga. Ám ezekhez tényleg tartoznak nagyméretű, színes festmények is. Dilettáns elnagyoltság, közhelyes mértani motívumok – persze ugyanez lehetne merészen eredeti is. De ezek a képek inkább az egymást kényszeresen másoló graffitik frázisai.

    - Ugye, mondtam! – villan Tomi szeme, és mintegy mellesleg szerintem már egy rakat fotót elkészített. Jó, a lelkem mélyén bíztam a Tomi gyakorlatában, hírnevében. De az elborult agyú drogos kiszámíthatatlan. Mondta is egy New York-ban élő haverom, hogy hamar megtanulta, ha hozzád lép egy ilyen, akkor semmi szemkontaktus, semmi duma, csak villámgyorsan kifordulni a helyzetből és erőteljesen elhúzni a közeléből. Ha magyarázkodsz, akár mentegetőzöl, már vesztes pozíció, nem tudod bemérni, hogy mikor karmol le egy haleffel.

   A főszerkesztő Kriszta persze lelkesedett, menjetek, ütős anyagot várok, tudjátok, hogy élet-halál harc az eladott példányszámnövelés. Gondolom e célból még jól is jönne, ha a két kolléga tragikusan oda is veszne, ám ne gondoljuk, hogy ez felmentene a riport időben való megírásából, lapzártára való leadásából.

   Nem kedvelem ezt a Krisztát, de hát ő a főnök, és még ő hívott ide a laphoz. Nem szeretni jöttem persze, hanem felvenni a sztár gázsit.  Mondjuk ez nem annyira jött össze.

 - Na, milyenek a képek? – mosolyog a Tomi, miközben sorozatban exponál. Nem akarom elvenni a kedvét, szemrebbenés nélkül hazudom, hogy: „kitűnőek”.

   Míg robogunk – a visszafelé mindig rövidebb – ugyanazon az úton, fejben már kész is az anyag. A túlélés érzete mindig a fölény illúzióját adja. Még akkor is, ha voltaképp egy egészen szelíd kis kaland kerekedett ebből az estéből.  

     

  

     

2019.01.26.

        

       Az 5-ös buszról, aki leszállt velem együtt a Dózsa György szobornál, már gyanús volt, hogy ő is odajön. Elég idős ahhoz, hogy akár egy irodán dolgozhattunk negyvenöt évvel ezelőtt. De nem, az idős férfi továbbment a Krisztina körúton. („Ne is gyere, nem voltál szimpatikus!” – gondoltam magamban.)

       A lelkem mélyén éreztem, hogy valójában alaposan el akarok késni. A portán egyszerre udvariasan és kissé gúnyosan mondták: „kettőtől hatig tart az összejövetel.” Éppen fél hat volt.

      Egyáltalán nem rohantak meg az emlékek, ahogy felértem a hetedik emeletre. Ahogy sejtettem, jószerivel senkit sem ismertem. A Nyékhelyi Mari persze felsikoltott. „Már azt hittem nem jössz el!” Egy nagy asztalon kotorásztunk, hogy megtaláljuk a névkitűzőmet. Közben két kicsi öreg sündörgött oda, valahogy csak sikerült visszafókuszálnom emlékképüket, az egyik a Maulik Pál volt a Tartsay utcai irodából, még az is eszembe jutott, hogy egyszer „Mavlik Palu”-nak írták el a nevét, s lám ezt az idegesítően teljesen fölösleges emlékképet megőrizte memóriám. (Bezzeg a másodfokú egyenlet megoldó képletéből csak annyi dereng, hogy egy vonal alatt ott van, hogy 2a.)

      Aztán megláttam az ismeretlenek tengerében az építész Bánáti Bélát, akivel barátian beszélgettünk kicsit, megállapítva, hogy ő csak tíz évvel később dolgozott itt, miután én már rég nem voltam itt.

      A Gonda Ági, mint mindig, széles mosollyal integetett. Na, ő emlékezett rá, hogy a hetvenes években kalandos úton hozatott egy Jézus Krisztus Szupersztár nagylemezt Jugoszláviából. Mindenki felajzott volt akkor, hogy meghallgathatjuk az aranyárban vett lemezt. Most is kirobbanó nevetéssel idéztük fel a hajdani keserű csalódást. Ott kezdtük a belehallgatást, hogy a Jézusra mért korbácsütéseket számolják, ám nem azt hallottuk, ahogy már ismertük és vártuk, hanem a drámai jelenetben így számoltak: „ein und zwanzig, zwei und zwanzig, drei und zwanzig…” Sikerült egy német nyelvű felvételt megvenni az Áginak. Sajnos a katartikus élményt teljesen eltérítette a váratlan nyelvi módosítás. (Entschuldigung, meine lieben deutschen Freunde…)  

     Aztán egyszercsak kinőtt egy szék mögül a hajdani vidám cimbora, a Kiss Pisti. Hozott vagy kéttucat papírra nagyított archív fotót. Ezek mintha nem is évtizedekkel ez előttről, hanem néhány órája készültek volna. Regölés az egyik teremben, fehér népi ingekben, bőr tarisznyával, a Pistin még paraszt kucsma is. „Az a Laposa Józsi, sikeres borász lett!”

     A hajdani VÁTI világa. Kereső, kutató, ezerfelé figyelő ifjúságom egyik fontos színtere. Reménytelenül szerelmes voltam a Marossy Szilvibe, feljártam hozzájuk – négy lánygyerekes! -, kedves család. A papa olvasta egy újsághirdetésben, hogy műszaki rajzolót keresnek, helyi képzéssel a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetbe. Épp túl voltunk az érettségin, a felvételi épp csak félig sikerült a Képzőművészetire, egy évet el lehetne itt tölteni addig munkával, szakmai képzéssel. Kell a pénz is, meg hát mégiscsak rajzolói munka, ha nem is épp ez a fajta a távlati cél.

    Mentem Szilvivel, felvettek. (Ő talán nem is jött végül? Na, erre már nem emlékszem.)

   Már az első nap elképesztő volt. Olyan inspiráló, magával ragadó volt a hely szelleme, hogy bár már letelt a munkaidőm, egyszerűen nem volt kedvem eljönni. Egy nagybajszú, ősz építész sztorizott a Gellérthegy felé mutogatva, hogy az anyósa így, meg úgy. Úgy tűnt, hogy meghalt a hölgy, és ezért gesztikulál az égbolt felé. Aztán kiderült, hogy nem, jól van a hölgy, ő a Szabadság szobor modellje, ezért mutogat felé.

    Hamar kiderült, hogy itt dolgozik Makovecz Imre és Hernádi Gyula is. Az organikus építészet zsenije és a Jancsó filmek társszerzője. Mindkettővel meghatározó élmény volt minden alkalommal beszélni, ott lenni közelükben. („Édesapám, sose bízz a kommunistákban” – hallom ma is Makovecz hangját, amikor az 1973.-as március 15-ei lázadó fiatalok között engem is megtalált a hatalom, a VÁTI vezetősége hivatalosan elítélt, mint nacionalista rendbontót, megvonta továbbtanulásom támogatását. )

    Hernádi Gyula bácsival aztán karmatikus lett időről időre való találkozásunk. Lelkesült olvasójából színészi ambíciókkal a 25. Színház stúdiójába kerültem, ahol versmondás közben kosárlabdát dobáltunk egymásnak, miközben Jancsó riasztópisztollyal lövöldözött… De ez mára VÁTI után volt, ezt máskor írom meg.

   A szellemi muníció mellett elképesztő írószermennyiséget vételeztem fel Schnitta Judit raktárából, csőtollak, tollhegyek, F-es, 6H-s grafitceruzák 6B-ig, hogy minden keménység és puhaság rendelkezésemre álljon a térképrajzoláshoz. (Döbbenet, de még mindig találok kihegyezetlen ceruzát, ami onnan maradt meg.)

    Jó volt a kilátás. A Tabán. A budai Vár. Lent a Horváth kert. És ott volt mindenütt az ifjúságom.

    Tasi Ákos mesélte most itt a veterán találkozón, az egyik apró sztorimat, ami szinte jelentéktelen, ám mégis beszédes. „Jöttél át a mi irodánkra, és halkan köszöntél. Ám ott volt Garnyik, egy ilyen proletár családból kiemelt építész, aki nem hallotta, és később nekem morgott, hogy milyen neveletlen vagy, nem tudsz köszönni. „ Utólag is kissé riadtan kérdeztem, mi lett ebből. „Erre te pár nappal később jöttél a lépcsőházban és erősen artikulálva ezt mondtad bele a képébe: JÓ NAPOT KÍVÁNOK, GARNYIK ELVTÁRS!”

     Szentséges atyaúristen, ilyen krakéler voltam? Itt van most ez a Garnyik? Nem volt, meghalt pár éve.  

      Még eszembe jut egyik egykori fiatal főnöknőm, aki életre szóló példát mutatott, hogyan kell ellenállhatatlanul kérni egy feladat elvégzését. (Később, mikor én voltam főnök, alkalmaztam is módszerét.)

     Egy hatalmas erőmű telepítéséhez kellett kézi rajzolással térképet készíteni, persze határidőre. (Ma már percek alatt elkészíthető egy ilyen ábra a mai technikai lehetőségekkel.) A hetekig tartó munkára azzal kért fel, hogy nagyon jó lenne, ha ezt el tudnám végezni, de megérti, ha nincs kedvem. És ha nem csinálom meg, azt is megérti, semmi baj nincs belőle. Ám – nézett szépen a szemembe – neki ez nagyon nagy segítség lenne.

    Úgy rajzoltam, színeztem, mint egy kisangyal.

    De kár, hogy nem emlékszem a nevére.

2019.01.13.

               - Lányka, ha ősz hajadban megáll az áram! – üvölt az előszobában Korányi Gábor és rángatja a kulccsal bezárt bejárati ajtót. Egy perce még a szobámban aludt, kivettem ujjai közül a cigit, ráterítettem egy plédet, azt hittem reggelig már csönd és nyugi lesz.

              - Nyugodj meg, Gáborka – mondja anyám előbotorkálva szobájából, hunyorogva. Nem haragszik, Korányinak még azok a balhéi is meg vannak bocsátva, amiket csak ezután fog elkövetni.

               Egy pillanatra csönd van. Csak el kéne fordítani a kulcsot a zárban és az ajtó máris nyílna. Anyám szemén látom ugyanazt az aggodalmat, amit én is érzek. A házunk több mint százéves, ez az ajtó mindjárt kitörik.

              Korányi két napja kölcsönkérte Kondor Béla Boldogságtöredék című kötetét, megesküdött, hogy semmi baja nem lesz, vigyáz rá, de nagyon kell, hogy olvassa, nézegesse Kondor rajzait. Olyan esdeklően nézett, hogy nem tudtam nemet mondani. Kondor most az evangélium. Fejből idézzük sorait: „mintha a bennem rejtőzködő angyal csak arra várna, hogy a szerelem színe előtt megalázkodhassék.” És egy kicsit utánozzuk is rajzait, geometrikus szerkezeteket, kusza szárnyas lényeket skiccelgetünk. Sokatmondóan bólogatva adjuk tovább lenyűgöző sztorijait: „hamarabb hazajött Párizsból, mert itthon akart dolgozni.”  Mintha folytonos éhezők arról beszélnének, hogy egy fő éhező ebéd közben otthagyta a disznótoros lakomát.

               Tegnap bűnbánóan jelentette, hogy éjjel elaludt a villamoson. „Mindenemet elvesztettem.” Bőrtáskáját rézkarclemezekkel, metszőkészletet, diópácot, tustollait. És benne volt a táskában a Boldogságtöredék is.

              Még káromkodni is elfelejtettem, annyira elképedtem.

              - Megszerzem a könyvet! – mondta olyan elszántan, hogy biztosra vehettem, hogy ígéretét betartja. Hacsak el nem felejti.

              Ha most kitöri keretéből az ajtónkat, akkor is tudjuk, hogy nincs benne ártó szándék. Egyszerűen megvadul a piától. Dosztojevszkiji hősnek képzeli magát, talán leginkább Raszkolnyikovnak. Bár eddig jobbára képzelt uzsorásokkal hadakozott, van benne valami veszélyes.

               Odalépek az ajtóhoz és kinyitom némán. Mint az orkán tép ki a folyosóra. Tétován megindulok utána a hajnali hidegben. Mégiscsak a barátom.

               A Rákóczi út fele megy, nagyokat szökellve, rikoltozva. Vállig érő fekete hajjal, szakállasan látványos jelenség. Viszont a valóságérzete aggályos, a Bástya söröző felé halad a Rókus kórház irányába, de az ilyenkor már zárva.

               Életösztöne megsúghatja neki, hogy nálunk a spájzban van egy üveg kubai rum, anyám vette, valami süteményhez, de végszükség esetén bármikor meghúzható a palack.

              És folyamatosan végszükség van. Az Uránia mozi előtt megfordul és visszaindul hozzánk.

             Korányit várja felesége, két kisgyereke otthon. Nem hiába várják. Olykor hazamegy. Alszik is otthon. Délutánként. Állandó éjszakai műszakra jelentkezett munkahelyén a Zrínyi Nyomdában. Minél kevesebb ébren lévő emberrel kelljen találkoznia. „Nem tehetek róla, mindenki untat, fáraszt” – tárja szét a karját. Ámulok és irigylem.

               Tegnap délután háromkor becsöngetett. Foglalkozzunk a Realitás kör ügyeivel. Ezt én találtam ki, művészeti csoport, vagyunk nagyjából heten, Erdély Gyuri, Csupi, Pikler Misi, Kiss Dezső, Korányi, Pachner Editke és én.

                Első akciónk, hogy beköltözünk a Fiatal Művészek Klubjának alsó kiállítótermébe. Lakcímbejelentőt is kitöltünk, odahurcolkodunk. Erdély Dani, a Gyuri öccse azt javasolja, hogy magunk helyett, akiknek mind van ugye lakóhelye, költöztessünk be egy nincstelen családot.

                 Az ötletet elvetem. Csupi szerint építsünk be egy fóliasátrat, amibe beköltözünk, hermetikusan lezárjuk, közben láthatnak minket, ahogy elfogy a levegő, szépen, lassan valamennyien megfulladunk és bebizonyítjuk ezzel, hogy a világ milyen közömbös a művészetek iránt.   

                Nem dohányzom, de Korányi Gábor egyik cigit szívja a másik után. A szobámban lassan rá lehet könyökölni a dohányfüstre.

 A csehszlovák lemezjátszón cserélgetem Bach műveit, Kocsis Zoltán zongorázza, és hallgatjuk a Deep Purple-től a Headmachine-t, a Syrius-tól Az ördög álarcosbálját. 

               - Át kéne menni a rézkarcműhelybe – mondja Korányi, de nem indulunk. Hozott nekem egy tenyérnyi rézlemezt, próbaképp rajzolok rá. Egyszercsak belép Editke. Aki szerint menjünk le a Bástyába, mert odajön Erdély Miklós. És este valami happening lesz. Az FMK-ban.

               Elfog az izgalom. Valami történik. A szürke, sivár, kilátástalan 1977-ben.

               De elég fél 6-kor elindulni. Vagy háromnegyed 6-kor.

               - Tedd fel még a Mahler lemezt – mondja Korányi.  Persze, az ötödik szimfóniából az Adagietto-t, amit Barbirolli vezényel. Ezt használta Visconti a Halál Velencében filmjéhez. Amibe voltaképp jó páran a Realitás körből beleszerettünk.  (Az Erdély hiába leplezte le, hogy az is csak egy oltári nagy giccs.)

              Rajzolunk, írunk, iszunk, s közben újra meg újra lejátszzuk az Adagietto-t, s magunkban látjuk a filmbéli jelenetet, ahogy a főhős, Aschenbach kétségbeesett, reménytelen szerelmesként bolyong a lagúnák közt, hogy végül egy kőkútnál, hisztérikusan nevetve lerogy a földre, s fején csurog a fekete hajfesték.

              Felmagasztalva a megalázódásban. A szépség eszelős rajongójaként.  Tényleg kulisszahasogató, tomboló giccs. De nem tudunk, nem akarunk lemondani róla.

              Voltaképp ugyanúgy sírva vigadunk, mint akik a cigányprímással az Akácos utat húzatják.

2018.12.15.

   Arra ébredek, hogy kotyolnak. Elmúlt Luca nap, de még érvényes ez a téli sötétben az ünnepek előtt. (A néphit szerint mikor közelg a szent időszak, a démonok is aktivizálódnak.) Szerencsekívánó, termés varázsoló ének – ez a kotyolás -  szól, adjunk a gyerekeknek almát, diót, kalácsot. (Mert ha nem, megátkoznak: „egy csibéjük legyen, az is vak legyen!” ) Na, én nem kockáztatnék. (Noha a pesti belvárosban mérsékeltek az efféle esélyeim mind átokra, mind áldásra.)

  Olvasom, hogy Luca napján egy asszony kenyeret sütött, gyermeke bölcsőben feküdt. Luca beszólt az ablakon: „Mit csinálsz, asszony?” „Sütök.” „no, csak süssé!” És felkapta a gyereket, hogy bevesse a kemencébe. De az asszony rákiáltott: „Gyere ki Luca pucca, ég Szodoma és Gomora!” Erre az megfutamodott.

   Na, a borsodi intelem szerint ezért nem szabad sütni Luca napján. (Meg mosni sem: „Ó, mire Luca-puca eljön, addig haccó kimosok!”)

   Mire a végére értek az éneknek – „Acélt hoztam kenteknek, cin legyen táljuk, vas legyen fazekjuk, ólom legyen kanaljuk!” - ,a kutyolók  leheveredtek a földre: „Így heverjenek a tyúkok!”

    Hát én a heverés eszméjével sosem szerettem vitába szállni. De nem hagyott nyugodtan az emlék, hogy ezt a kutyolást én már a vízen hallottam,  vagy hol. Mint az admiralitás flottájának nyugalmazott kapitánya, utánanéztem a dolognak. (Idea szintjén nagyon sokféle foglalkozást űztem.)

    A megfejtés: összekevertem a kuttyogatóval. Az biza egy halászati eszköz. Mégpedig csak és kizárólag harcsa becserkészéséhez. A leleményes eszköz évezredes múltú, kelet-európai hangkeltő, amit ökörszarvból, fából, de még bádog bögréből is készítettek.

    A horgász egyik kezében a lótetűvel csalizott horgot lógatja a vízbe, csónakból, a másik kezével pedig ezt a kuttyogatót működteti. Megfelelő mozgatással messzire terjedő hangot kelt a vízen. Ez a hang pedig különös módon a harcsák zajos zabálásának hangjaira emlékeztet. Ezt meghallják a kushadó, amúgy falánk ragadozók és nem bírják ki, hogy oda ne menjenek a hang irányába, reménykedve a zsákmányból való részesedésben. Az egy méternél is hosszabb harcsa kifogása onnantól már a cselnél erősebb eszközöket kíván. (Az eddigi ismert rekord: az itáliai Pó folyóból egy 2 méter 78 centis, 144 kilós harcsa.) 

    Én nem horgászom, csak vásárolom a mások által kifogott halat (az olajos halkonzervtől a jóféle lazacig), úgyhogy nem is éreztem szükségességét, hogy többet tanuljak erről. De a mai tanulásom, hogy nem keverem többet a kotyolást és kuttyogatást.

     

 

 

2018.11.08.

Mohón kutatom, hol is élek én? A Károly körút – korábbi nevén: Karlsring, még korábban: Feld Strasse (Mező utca) – kevésbé nevezetes részén, hiszen szemben ott áll a német Förster építész mór stílusú, Európában legnagyobb zsinagógája figyelemreméltó pompájában. Ám a „srévizavé” álló, szerényebb ház, a 16-os szám sem érdektelen.

Szerepel a reformkori Pest egyik meghatározó építészének életművében. A klasszicista stílusban dolgozó Hild József Prückler Ignáctól kapta a megbízatást, de az 1869-es átadást nem érte meg, az épületet így munkatársa fejezte be, a szintén neves építész famíliából származó Pollack Ágoston.

       A 29 ablakos, 4 erkélyes ház nem olyan látványos, mint Hild számos más alkotása, de a közös indíttatás nem tagadható le. Nézzük csak a Derra-házat az Október 6-a utca elején, a Szép utcai Cziráki palotát, de még a Deák téri evangélikus templom főhomlokzatának karaktere is rokonlelkű.

      Mulatságos, de hirtelen nem tudtam felidézni, hogy lakóhelyem homlokzatán van-e a jellegzetes klasszicista oszlopos timpanonból díszítés, így kimentem a négy erkélyből a hozzánk tartozóra, megvizslatni a falakat. Rizalitot találtam, ez ugye az az oszlopfajta, ami voltaképp csak optikailag tagolja a homlokzatot, mert nem önálló tartóelem, csupán kidomborodik a fal síkjából. (Nem nagyon, nehogy árnyékvetéssel megzavarja az összhangot.) Persze az oszlopfő (latinul: capitellum) díszítése a kor kívánalmainak megfelelően a korinthoszi motívumokat (akantusz levelekből) viseli díszítésként. (Milyen bús, hogy a vastag vakolatrétegen olyan hamar megtapad a városi por… Állítólag már erre is van technológia, hogy ne koszolódjon ilyen könnyen, gyorsan a fal, csak persze drága.)

       A 68-as renováláskor odaveszett a régi fakapu, s bár olykor szóba kerül, hogy pótolni kellene, gyakorlatilag esélytelen, hogy a fájóan csúnya fém-üveg bejáratot lecseréljék. Még fotót sem találtam, hogy a halványuló emlékképek mellett valami konkrét dokumentáció segítse a hajdani állapot megidézését. Egy kissé életlen felvétel a Dob utcai túloldalról azért szellemidézésre alkalmas, egy esős délutáni pillanat, valamikor az 1930-as évek elejéről, lovas kocsival, keménykalappal. Az utcakép számos eleme, részlete delejesen hat, hiszen kísértetiesen egyezik napjainkkal…

2018.11.04.

Menjenek le a pincébe. Ez tűnt az egyedüli jó választásnak. „Marikám, menjetek le előre, majd én lehozom, ami kell!” Ideges kapkodás a konyhában. Ez a kenyér elég száraz, de nincs másik. Egy darab szalonna, ez aranytartalék, de kell hozzá bicska is. Abból meg baj lehet.

     „Emil, mit matat még, mindjárt jönnek!” A félemeletről, az utcai frontra néző lakásokból már mindenki lement. Márkusék két kiskamasz fia ki akart szökni, de az apjuk szó szerint visszapofozta őket. Az idős Diamant néni és húga bezárkóztak és megpróbáltak úgy tenni, mintha nem is léteznének.

     Lent a pincében berendezkedtek a lakásukhoz tartozó közös fáskamrába. Társbérlet, hat fő. Jó, ebből egy csak hároméves, kisebb helyet foglal. Alighogy mindenki bevackolta magát, máris pisiltetni kellett a gyereket. „Oda, a brikettek mögé ne!”- csattant fel Horváthné, -„hogy fűtünk majd nedves szénnel?” Nemcsak nem volt gyereke, de idegesítette is minden.

     Jöttek a hírek. „Megtalálták a pártház alatt a kínzókamrákat! A kommunisták ugyanazt csinálták, amit a nyilasok!” A többség úgy döntött jobb ehhez hozzá se szólni.

      Mi lesz itt? Mihály Áron, Erdélyből áttelepült szűcs beszámolt róla, hogy a Csokonai utcánál egy szovjet tank belelőtt egy lakóházba. „Ezek megvadultak” – mondta Király úr az első emeletről, de rögtön meg is bánta. Minek fölöslegesen pofázni? Körbepislantott a félhomályos pincében, de szerencsére senki nem figyelt rá.

     Emil végre lejött. A felesége és a gyereke rögtön belekapaszkodtak. „Elfelejtettem vizet hozni, visszamegyek.” Fent mintha az ég dördült volna. „Ezek tankok” – mondta Király úr, a tájékozottak szakszerűségével. „Ne menj föl!” Nézett rémülettől kikerekedett szemmel a felesége. A gyerek nyöszörgött. „De szomjas” – próbálkozott. 

     Jó. Kicsit talán várni kell. De mennyit? Csönd lent odafönt.

     Hány óra?

     Lehet, hogy már vége van. De a csend baljós. Király úr hozott zseblámpát. Tényleg profi. Most a télikabátja szárnyai között diszkréten a Békekölcsön papírjainak névértékét számolja. Az élet mindenképp menni fog tovább, gondolta. Észnél kell lenni. Ügyesen helyezkedni.

     Fent most csattant valami. Villámgyorsan visszagyűrte papírjait a briftasnijába.

     Mintha összebeszéltek volna, többen is elkezdtek köhögni.

    „Felmegyek vízért” – próbálkozott újra Emil. Hároméves kisgyereke már harmadszor pisilt a vödörbe Horváthné utálkozó tekintetétől kísérve.

     A Márkusék harmadik, legnagyobb fia jött most le. Beszámolt róla, hogy az oroszok, és a magyar árulók kegyetlen bosszút állnak.

Belőnek tankkal az ablakokon is, rengeteg lőszerük van, egyfolytában lőnek, nincs menekvés. Mihály Áron bólogatott, ő megmondta.

     Király úr arra gondolt, hogy ilyen a háború, lőnek, meg visszalőnek, de ezt a bölcsességét most megtartotta magának.

     Emil kitépte magát felesége öleléséből: „nem hagyhatom szomjazni a kisfiamat!” Megindult felfelé a pince lépcsőin, de ekkor feltépték az ajtót.

     Egy orosz katona, maga elé tartott dobtáras géppisztollyal, zseblámpával lépett be. Mögötte még vagy öten látszódtak.  A nők rémülten bámultak, a férfiak hallgattak. Itt mindenki látta a közeli Köztársaság téren a fejjel lefelé lógó tetemeket. „Így járnak az Ávósok!”

     Az összes férfit, nagyobb gyerekeket, köztük a legidősebb Mihály fiút kiterelték az udvarra. Hunyorogva álltak. Emil kétségbeesetten megpróbált engedélyt kérni, hogy vizet vihessen kisfiának. „Pázsálusztá… vodá… gyétyi!” A nyelvtan fogyatékos volt. A katonák nem kockáztattak. Miután a négyemeletes házból összegyűjtötték, az összes férfit kivezették az utcára. Emil felnézett az épület homlokzatára, a félemeleti lakásuk ablakaira. Teljesen szétlőtték. Ez így lakhatatlan, gondolta. Nemcsak az üvegek törtek ki, de az ablakkeretek és a fal is szétroncsolódott.

     Amíg a Köztársaság tér szélén meneteltek, az őrökre lesett. Szigorú, elszánt arcok, de ugyanakkor tisztaszemű fiatalemberek. Egy más helyzetben lehetnének kedves, udvarias fiúk. Hiszen osztogattak ők 45-ben csokoládét is kisgyerekeknek. Igaz, fosztogattak is. Meg nőket is erőszakoltak. Úristen, gondolta Emil, mi lesz a családdal.

    Király úr már beszélgetett az egyik kísérő őrrel. A nyelvtudás előnye. De a többiek egyelőre csak annyit tapasztaltak, hogy a Fiumei úti temető felé masíroznak. Sőt. Be is terelik őket. Baljós jel. Ha gödröt is ásatnak velük, az nagyon nagy baj lehet. A kivégzőosztagok a világ minden táján szeretik a leendő kivégzendőkkel elvégeztetni ezt a fáradságos munkát.

    A ravatalozónál meg kellett állni. A hűvös, friss őszi télben a krizantém illata. Élt 55 évet. Drága apánk, emléked örökre megőrizzük.

    Mielőtt be kell rogyni a sírgödörbe, jó lenne egy kicsit leülni. Az egyik orosz szürke alumínium kulacsából vizet ivott. A Mihály fiú halálsápadtan állt apja mellett. Gondolt rá az elmúlt napokban, hogy eleshet az utcai harcokban. De azt valahogy úgy képzelte, hogy hősiesen történik. Szalad, kezében puska, lő, ugrik, kiált, éljen a magyar szabadság, s közben eltalálja egy puskagolyó. És mint egy kalandfilmben, szépen leomlik, mint Petőfi Lotz Károly metszetén, egy angyal is mellette áll…

   Király úr már az orosz szakaszparancsnokkal beszélgetett. Igen, érti ő, hogy a Népszínház utca 31. számú házból kilőttek a rendfenntartó szovjet hadseregre, de higgye el, parancsnok elvtárs, ezek a lakók mind hűséges hívei a népi demokráciának, szenvedtek is a fasisztáktól, semmi más vágyuk, minthogy békében éljenek szabad hazájukban.

    Az orosz tiszt nem volt embertelen. Ha ellenséget talál, azt persze gondolkodás nélkül lelövi. A nagy honvédő háborúban rengeteg rokona, családtagja odaveszett. A nácik lángszóróval elevenen elégették – másokkal együtt - nagyszüleit a falujukban, ártatlanokon megbosszulva egy partizántámadást. 

    Nem bízott a magyarokban. Végigkutatták a házat. Alaposan. Pont Emilék négyes társbérletében, a vécé mögötti lichthóf ablakát kinyitva egy puskát találtak. Igaz, a padlásról lógatták le egy kötélen, tehát nem valószínű, hogy ők tették oda.

  Király úr elővette Magyar Dolgozók Pártja tagsági igazolványát. „Dokument jeszty”. Ha már megingott a kivégző kedv, talán átbillen a kegyelembe.

  Sötétedett amikor – „igyi damój!” – hazamehettek. Ahol napfényes májusban korzóztak, ott most minden lépésnél feszülten figyelni kellett, bárhonnan előbukkanhatott halálos veszedelem.

  „Ezt tegyük el”- mutatta kezében Emil felesége a dió nagyságú repeszdarabot, amit kisfiuk rácsos faágyában talált. Kővé dermedt, hideg fémes vizitkártyája a halálnak, akit ezúttal nem fogadtak.

   

     

2018.09.26.

       Ma szabadnapot vettem ki. A bázisomon kuksolok, mint Marco Polo, jobb időre várva.

       Persze minden kihagyott edzésnap bűntudattal tölt el. Hol van már a hajdani napi száz fekvőtámasz? Még az ötven is?

        Megvan az oka, hogy ma visszavonultam a kinti életből. Két meló is van. Ami három. A sürgősségi sorrend egy állat karikatúra. A másik a festészetnapi mini-kép.

        Fejben kész! Az utóbbi. Az előbbit még csak méregetem. Konkrét állatról van szó a kiírásban. Akit helyzetbe kéne hozni.

         Közben tízórai és korai ebéd. Jellegzetes tünetei a nyugtalan léleknek.

          Húzom az időt. Eszembe jut a halogatott rendrakás a szekrényben. Amit nem hordok, abból pakkot készíteni szegényeknek. Egyik nap, amikor épp hirtelen és erősen hideg lett, megláttam egy gumipapucsos embert a belvárosban, kezében egy szatyor összelapított sörös konzervdobozzal.

           Eszembe jutott, hogy van két pár még jó állapotban lévő, hordható cipőm, lehozom neki. A méretet persze nem kérdeztem meg, mindegy, az élet csupa rizikó.

            Téptem a rollerrel. Félórám volt a rádiós kezdésig. Ha elkésnék, gondoltam hetykén, majd az Iván elkezdi nélkülem.

             A szatyorba tett cipőt belevágtam a hátizsákba, és uzsgyi, vissza a térre.

             Naná, hogy már nem találtam meg. Túl egyszerű lett volna.

             De ez is már milyen régen volt. Tegnapelőtt. A cipőt visszahoztam. Majd teszek mellé nadrágot, inget.

              Nem vagyok én ilyen jótékony, csak olykor van ilyen helyzet. Pár éve egy a házunk elé kitett kukában motozó embernek vittem le hirtelen fel (le) indulásból egy kinőtt kordbársony zakómat. (Még növésben vagyok.) 

             „Bocsánat” – mondtam udvariasan, - „ha tudná használni, felajánlanám önnek ezt a zakót.” Megfordult, két ujja közé csippentve megdörzsölte a kordbársonyt és ezt mondta: „Ez jó anyag, ezt elfogadom.”

            Utólag jutott eszembe, hogy kérhettem volna pénzt érte. Mondjuk tíz forintot. Hogy úgy élje meg, vásárolt magának egy ruhadarabot. De nem kell túlcifrázni. A zakó elkelt. Az én jutalmam, hogy több helyem lett. És milyen olcsón élhettem át az adás kellemes érzetét.

             A Torma barátom mesélte, vitt le többször ruhákat a közelükbe, aztán furcsa volt  a felesége jólismert, évekig hordott kabátját látni egy hajléktalanon.

              Ebből még nem tudom, hogy lesz karikatúra. Meg a mini kép.

              De van még kicsi idő. És a régi zsurnaliszta tapasztalat él: a lapzárta a leghatásosabb doppingszer.

 

2018.09.13.

      Évfordulója van a biatorbágyi merényletnek, amikor Matuska Szilveszter 1931. szeptember 13-án felrobbantotta a viaduktot az áthaladó vonattal. 22 ember vesztette életét.

      Az elfogott robbantó birósági tárgyalásáról Kosztolányi Dezső is tudósított. Matuska a bíró kérdésére, hogy mi a foglalkozása, azt felelte: hivatásos merénylő. Amúgy volt tanító, katona és üzletember is. Sőt, feltalálóként figyelemre méltó ötleteket dolgozott ki. Az egyik újítása egy jelzőkészülék volt, mely a vasúti pályán lévő akadályra figyelmeztette a mozdonyvezetőt nagyobb távolságról. Kifejlesztett egy gázelzáró készüléket is, amely csak akkor engedte volna a csőben lévő gázt kiömleni, ha a gáz égett.

      A roncsok között megtalálták írott üzenetét is, amely így szólt:  „Munkások, nincsen jogotok, hát majd mi kieszközöljük a kapitalistákkal szemben…” 

      Ez a szándék is kontraproduktív lett, a kommunista veszélytől tartva a merénylet nyomán statáriumot vezettek be.

      A bíróságon elmondta, hogy szakszerűen készült a merényletre, vásárolt magának merénylő-kesztyűt, merénylő-kabátot, merénylő-sapkát...

      Nem mentség, de talán valamennyire enyhítő körülmény, hogy a nyilvánvalóan őrült úgy tudta, hogy egy tehervonat érkezik a detonációkor, ám az utolsó pillanatokban a MÁV módosította a menetet és egy személyszállító vonat érkezett.

      Matuska vallomásában elmondta, hogy eredetileg egy másik hidat akart felrobbantani, ám felderítő sétálásai közben megzavarta, hogy több szerelmespár is ott időzött.

      Az újságíró Kosztolányiban feléledt a poétai lelkület, s ezt fűzte ehhez a részlethez: "Sokkal több szerelmespár kellene erre a világra, hogy ne legyen esélye a rossz szándékoknak..." 

2018.09.08.

     Volt otthon egy fotó gyerekkoromban egy szoborról, amin egy szittya lovas nyilazott hátrafelé. Szerettem nézegetni. Sőt, magamra is úgy gondoltam, mint szittya lovasra. Holott csak a négyemeletes bérház gangján nyargaltam gyalog. Galopp.

     Az a típusú gyerek voltam, aki nehezen törődött bele a megváltoztathatatlan tényekbe. A szigetvári ostromba is beleéltem magam. Fantáziáltam nyolcévesen, hogy én mit tettem volna. A muszlim hódítókban nem lehetett megbízni. Szabad elvonulást igértek számos alkalommal, ha megadják magukat az ostromlottak, aztán egyszerűen legyilkolták a becsapott foglyokat.

      Akkor már inkább a hősi halál, fegyverrel a kézben. Ámultam Zrínyin, aki még aranyakat, ékszereket is tett zsebeibe, hogy aki megöli őt, busás jutalmat leljen egy nemesember legyőzésével.

      Persze töprengtem, hogy talán csak lett volna valami menekülő út, valami váratlan csel. A fizikai fájdalomtól tartottam, elég sokat sérültem a grundon. Ismertem már a baleseti sebészetet belülről.

       És miért nem segítettek az osztrákok? Micsoda igazságtalanság, háborogtam. 

        Békére vágytam, de a csatajeleneteket szívesen néztem festményeken, moziban egyaránt. És hát játékpuskám, kardom is volt. 

        Évfordulója van most a szigetvári ostromnak. Béke van. A törökökből néhány gyrost árul a körúton. 

        Akárhogyis, de nagy tisztelet Zsínyi Miklósnak, a szigetvári hős emlékének.

     

2018.08.26.

       „Megismerted a hangom? Szóval nem a Hujber Feri vagyok?” Thuróczy Szabolcs telefonál. A Rácfürdő teraszán várnak a színészek, a stáb tagjai a következő jelenet forgatására.

       Már gyerekszereplőként megtanultam a Fábri Zoltán rendezte  A Pál utcai fiúk készítésekor, hogy egy dolog beülni a moziba kényelmesen, és egy merőben más történet a filmforgatás keservesen lassú, könyörtelenül unalmas és hosszú idejébe beilleszkedni.

       Itt most ráadásul baráti szívességből lettem foglya a kegyetlenül elnyúló várakozásnak. Hozadék persze, hogy például körbekoslatok az évek óta kísértetkastélyként, néptelenül álló Rácfürdő felújított épületében.

       A forgatási diszpóban szigorú verdikt áll, hogy tilos a forgatási helyszínen kívül benyitni máshová. Törvénytisztelő állampolgár vagyok. De oknyomozó újságíró is. És azért ez elég elképesztő látvány. A szobák bebútorozva, az ágyakon elegáns matracok, a luxus foteleken lengedező nejlon, a falakon ott a televíziók helye. Rengeteg pénzt beletettek a berendezésbe és a feltételezett nyitás előtt pár héttel egyszercsak leálltak a munkával.

      Villany, víz nincs. A vécék felől állott vizeletszag terjeng. A földig érő üvegablakok, ajtók hermetikusan zárva, széleiken leng a porból és pókhálóból csomósodott kosz. Lüktetve kellene itt virulni a jómódú turistáknak, kizártnak tűnik, hogy ez ne lenne sikeres befektetés. Mint egy elegáns üvegkoporsóból nézve zöldell kint a Tabán, tényleg kinek van ennyi fölösleges pénze, hogy így megrekedt itt az élet?

      Annyira fáj a derekam, hogy muszáj egy pillanatra egy ágyra hevernem. Isteni. Memorizálom jelenetem, ami – ekkor még nem tudom – csak öt (!) óra múlva kerül sorra. Egy héttel korábban az éttermi jelenetben partnernőm, Magdika villájára szúrt halat kínált („kóstold meg, drágám ezt az isteni lazacot!”), mire én egy kis zöldséget nyújtottam felé („igen, édesem, ha te meg az én bébirépámat szájacskádba veszed!”) És bumm, ekkor zuhan be Thuróczy Szabolcs dublőre a szomszéd tortákkal, hidegtálakkal dúsan megrakott asztalra, kettétörve azt, majd valódi mivoltában hozzánk lépve beleeszik a tálamba, beszól („hát ez meg milyen tengeri herkentyű, ilyet még sose ettem”), majd a rákot, homárt a zakózsebembe tuszkolva továbbáll.

    Elmondva egy perc sincs. Leforgatva több óra. És többször is. Piroch Gábor a kaszkadőrt instruálja, ő már veterán profi, csak nyugodtan és derűsen várja sorát.

    Persze sanda terveimen is dolgozom, elkérem Thuróczy számát, „a premier előttre időzítve szeretnélek behívni rádióműsoromba, Lila tinta a címe, Örkény István szellemében, Frank Iván szerkesztő-társammal beszélgetnénk veled”.

    Attila, a felvételvezető sztentori hangja szól: „Csendet kérek, felvétel!” Eszembe jut Jancsó Miklós, a legendás rendező egyik elhíresült sztorija egy forgatásán. Kérdezte a hangosztályt, a világosítókat, a technikai munkatársakat, közreműködőket, hogy minden rendben van-e. Mindenki szólt, hogy „igen! igen, Miki bácsi!” Aha, felelte a mester, „ha mindenki mindent rendben tud, akkor valamit biztosan elbaltáztunk!”

    Itt, a Game Over Club forgatásán, a fiatal tehetséges rendező, Géczy Dávid nem mutatja jeleit, hogy felfokozott idegállapotban lenne. Első nagyjátékfilmje, ez, de olyannyira nem kezdő, hogy már számos díjat is elnyert, Cannes-ban Ezüst delfint, Chicago-ban Ezüst Hugót. Teljesen filmőrült, nem szűnő étvággyal fogyasztja a profi sorozatokat. (Én is munka révén ismertem meg, egy magyar televíziós sorozatban - Hol élsz, te? - rendezője volt egy rólam készült huszonöt perces portréfilmnek, amit aztán úgy folytattunk, hogy szerkesztőként beszálltam, s közösen is forgattunk fél tucatot a sorozatból.)

    Wifi nincs a tetszhalott Rácfürdőben. Rajzolhatnék, írhatnék persze, füzet, toll mindig van nálam. Inkább kiszökök a Tabánba, elmegyek a szerb keresztig, eszembe jut persze boldogult ifjúkorom, csókok, meg „méz és áfonya”. Nézem kívülről a sötétedő alkonyban a kísértetházat. Mint egy árnyék suhanok vissza, a biztonsági őrök már megismernek, a stáb tagja, aki rollerrel jött.   

  

       

Ezeket a cikkeket olvastad már?